Novellák (2. oldal)

A pereces néni

Ott árult minden délelőtt a sarkon, a CBA-üzletközpont előtt. Senki más nem tudott olyan ízletes, omlós, ropogós perecet sütni, mint ő. Kicsi, törékeny asszony volt, kissé kopott kabátban, fején barna horgolt sapka. Nem kiabált, nem csalogatta a vevőket, csak állt szerényen az üzletajtó mellé húzódva, mégis sokan vásároltak tőle. Mire a közeli templom tornyából megszólalt a déli harangszó, mindig kiürült a kosara. A nevét se tudták, mindenki csak úgy hívta: a pereces néni.

Néha elbeszélgetett az emberekkel, ez láthatóan örömet okozott neki, de nem erőltette a szót, viszont a perec mellé mindig került egy barátságos mosoly, s a pénzt átvéve egy halk "köszönöm". Valaki megkérdezte, miért csinálja? Kicsi a nyugdíj? Megéri a fáradságot? Egyszer elmesélte, mennyi munka van a pereccel. Milyen sok idő és pénz elmegy, mire megsül a 3-4 tepsi sütemény. Egyre drágább a liszt, a zsír, az élesztő, a tej, a tojás... Sok haszon nincs rajta. Nem is annyira a haszonért csinálja. Csak úgy megszokásból - vagy talán azért, mert ezzel ápolja az emberi kapcsolatokat, ha már az unokái felé se néznek. Ők már megszokták a gyári termékeket - chips, pizza, fagyi, kóla - meg nem is érnek rá, hogy elszaladjanak néha a mamához, egy kicsit segíteni, beszélgetni, vagy éppen csak egy kis "házi" vacsorát enni... Ezzel a pereccel erőszakolja ki a sorstól, hogy rá még szükség van, tud még valamit adni az embereknek...

Aztán egy tavaszi napon eltűnt a sarokról a néni. Talán beteg? Többen keresték - de hiába. Végül egy idős bácsi megjegyezte: Én itt voltam, amikor jött egy "hivatalos" ember és elzavarta a pereces nénit. Azt mondta, tilos engedély nélkül árusítani az utcán...

Ági barikája

Ági újra meg újra sorbarendezte babáit, plüssállatait. Volt belőlük jó néhány. Anyja néha meg is jegyezte: "Túl sok már ennyi játék, lassan nagylány leszel, nem kéne párat elajándékozni?" Ági elgondolkozott. Advent van, közeleg a karácsony. Zsuzsa néni a hittanórán beszélt is arról, milyen szép lenne, ha a Jézuska születésnapjára mi adnánk neki ajándékot. De hát éppen játékot? Igen, persze. De nem egyenesen a Jézuskának adnánk, hanem egy másik gyereknek. Olyannak, aki ritkán kap ajándékot. És ezt Jézus úgy veszi, mintha neki adtuk volna.

- Nem rossz ötlet - gondolta Ági. - Úgyis túl sok van. Talán odaadhatnám, amit már meguntam. De kinek is? Ja, megvan. A szomszéd lépcsőházban lakik egy osztálytársam, Klaudia. Van egy kistestvére is. Az apukája otthagyta őket, anyukája alkalmi munkákat vállal, abból élnek. Biztosan nem kap sok ajándékot, örülnek, ha ennivalóra, lakásra, fűtésre jut egy kis pénz.

- De melyiket adjam oda? A kis Rolandnak jó lesz ez a lovacska. És Klaudiának? Igen, ez a maci már elég régi, meg is untam, van nekem szebb is. Vagy ez a kis kutya? Olyan idétlen pofija van, nem nagyon szeretem.

Amíg így töprengett, megszólalt belül egy hang:

- Nem valami nagy jóság, ha azt adjuk oda, ami fölösleges. Emlékszel Kain és Ábel történetére? Miért tetszett jobban Istennek Ábel ajándéka, mint Kainé? Mert ő a legszebb, legkedvesebb báránykáját adta oda. Különben is, ha Jézusnak adunk ajándékot, nem a legkedvesebbet illene odaadnunk?

Egy könnycsepp gördült ki a szeméből, amikor a kis báránykájára nézett. - A Borika, a kis barikám! Igen, ezt kell odaadnom! Hiszen Jézusnak akarok vele örömet szerezni! Arcához szorította a puha kis fehér barikát és megcsókolta. Majd hirtelen elhatározással beletette egy zacskóba a lovacskával együtt.

- Anya, ugye odaadhatom Klaudiának karácsonyra a Borikát, meg tesójának a kislovat? - kérdezte édesanyját. Az meghatottan ölelte át kislányát, aki ilyen szeretettel akar ajándékot adni osztálytársának. - Persze, hogy odaadhatod - suttogta.

Mikor karácsony előtt egy nappal óvatosan becsöngetett a szomszédba, Klaudia anyukája nyitott ajtót. Átvette a csomagot és megköszönte. Ági nem is figyelt rá. Szívét jóleső öröm járta át. Kicsit megérezte, mit jelent a bibliai mondás: "Nagyobb boldogság adni, mint kapni."

Elmúlt az ünnep, és a lakótelepi kukák mellett megjelentek a lekopasztott, kidobott karácsonyfák. Ági a nagymamájától jött hazafelé, és az egyik kuka mellett megállt. Valami fehérlett a földön. Lehajolt és közelebbről megnézte. A kis barikája hevert ott megtépázva, mocskosan a sáros hótól. Ági csak állt, és tele lett a szeme könnyel. Aztán elfordult és lassan megindult a kapu felé. Szomorúan csak ennyit tudott mondani magában:

- Látod Jézuskám, te biztos jobban megbecsülted volna az én drága kis Borikámat...

A történetnek itt még nincs vége. Ági anyukája is meglátta a földön fekvő sáros barikát. Fölvette, szétbontotta, kiszedte belőle a tölteléket és kimosta. Aztán újra megtöltötte és összevarrta. Olyan szép lett, mint újkorában.

Ági januárban a névnapján reggel a párnája mellett találta a kedves kis játékot. Öröme határtalan volt.

- Anyukám, te egy igazi angyal vagy! De hát miért, miért? Hogy jutott eszedbe ez a csoda!?

- Ágikám, ismered Ábrahám történetét a Bibliából. A jó Isten nem kívánta, hogy feláldozza a fiát. Visszaadta neki Izsákot. Csak próbára akarta tenni, képes-e rá, hogy szeretetből a legkedvesebbet adja oda neki.

Marika

A negyedik osztály kirándulni ment. Már összebarangolták a hegyeket, hallgatták az erdőben a madarak énekét, gyönyörködtek a szép vadvirágokban. Az állomásra igyekeztek, hogy vonatra szálljanak. A főépület mellett egy bazár kínálta portékáit. A gyerekek odasereglettek, és egymást lökdösve igyekeztek elkölteni zsebpénzüket. Marika félrehúzódott. Vivien megszólította:

- Te nem veszel semmit? Valami ajándékot a szüleidnek? Meg üdítőt, rágót magadnak?

Marika a cipőjét nézte, azzal turkált a porban.

- Nincs pénzem - mondta csendesen.

Vivien szeme is Marika cipőjére tévedt.

- Nocsak! Ez az én cipőm volt! Honnan vetted?

Marika vállat vont.

- Biztos anyukám hozta a KARITÁSZ-tól. Onnan szoktunk ruhát, cipőt kapni. Én is, a testvéreim is.

- Ti ilyen szegények vagytok? - szólt megvetően Vivien és otthagyta Marikát.

Többen a fagyizóból jöttek. Nyalták a finom gömböket. Olga két tábla csokit vett a maradék pénzén. Mikor meglátta Marikát egyedül, megsajnálta. Aztán hirtelen elhatározással odanyújtotta neki az egyik csokoládét.

- Neked adom, edd meg, többet ér a fagyinál!

Marika elpirult, aztán zsebébe tette a csokit.

- Köszönöm - szólt - majd otthon elosztjuk a testvéreimmel.

Olga elszégyellte magát és dühös lett Vivienre. Ő tudta, hogy Marikának otthon két kistestvére van, és apukája keveset keres - ha egyáltalán van munkája. Talán mégsem annyira természetes, hogy neki mindene megvan, ami kell. A vonaton Marika mellé ült és próbálta felvidítani. Nem nagyon sikerült.

Otthon Marika sírva borult anyja nyakába.

- Na mi baj, nem volt jó a kirándulás?

- Anya, engem lenéznek a többiek, mert szegények vagyunk... Vivien szóba se áll velem, persze neki nincs testvére és rengeteg zsebpénzt kap. Anyja átölelte:

- Figyelj ide, kislányom! Ha valaki azt mondaná, hogy ad egy milliót, de adjuk oda neki Ferikét és Katikát, mit felelnél?

- Jaj, anya, dehogy adnám oda őket a világ összes pénzéért sem!

- Na látod, te vagy a gazdag és Vivien a szegény, mert neki nincs testvére. Talán titokban irigyel is ezért...

Vakáció!?

Az utolsó tanítási napon Mónika vidáman érkezett haza az iskolából.

- Hurrá, vakáció! Nincs több lecke, nincs több dolgozatírás, koránkelés, ellenőrzőbeírás! Most egész nyáron azt csinálhatok, ami jól esik!

Anyukája kicsit kétkedve csóválta a fejét.

- Hm, biztosan mindig azt teszel, amihez kedved van? Mi lenne, ha mindenki ezt mondaná? Például én is...

Mónika oda se figyelt, csak elkezdte a szekrény aljába rakosgatni könyveit, füzeteit, amelyekre most jó darabig nem lesz szükség.

Vasárnap reggel 8 óra körül édesanyja költögette:

- Igyekezz kislányom, kilenckor kezdődik a szentmise, nem szeretném, ha elkésnénk!

Mónika a másik oldalára fordult és halkan morogta: - Álmos vagyok, nincs kedvem fölkelni. És különben is vakáció van, én most szabadságon vagyok!

- Hát szerintem a jó Isten nincs szabadságon, de ahogy gondolod... Akkor magam megyek.

Másnap reggel Mónika éhesen ébredt. Anyukája már nem volt otthon. Az üres konyhaasztalon csak egy levélkét talált: "Elmentem a nagymamához. Nem volt kedvem reggelit készíteni."

Mónika körülnézett a kamrában. De csak egy kis száraz kenyeret talált.

- Na, ezzel nem fogok jóllakni. Elmegyek a boltba, vásárolok valami finomat.

Volt még egy kevés zsebpénze, gondolta, elég lesz egy pohár gyümölcsös joghurtra, és egy süteményre. De az üzletbe nem tudott bemenni. Az ajtón hatalmas kiírás: "Szabadság miatt zárva."

- Hát most mit csináljak? Hazamegyek TV-t nézni.

Bekapcsolta, de a képernyő sötét maradt. Valami elromlott a készülékben.

- Tényleg, az este mondta anyukám, hogy meg kellene javíttatni, de a szerelő egy hétre elutazott, várni kell, míg visszajön. Lement a játszótérre. Biciklizni akart, de leesett a lánc és nem tudta visszatenni. A szomszédban volt egy műszerész.

- Benézek Bodrogi bácsihoz, ő biztosan tud segíteni.

De Bodrogi bácsi ajtaján is csak egy cédula díszelgett: "Szabadság miatt zárva."

Mónika sírva fakadt.

- Hát mindenki szabadságon van?

Bánatosan bandukolt hazafelé, és könnyes szemmel, éhesen várta haza édesanyját. Két óra után meg is érkezett, de ebéd sehol. Így szólt: - Én ebédeltem a nagymamánál. Nem főztem itthonra, mert most szabadságon vagyok.

- Anyukám! - zokogta Mónika. - Igazad van, nem lehet mindenki szabadságon. De azért kérlek, adj ennem valamit! Megígérem, hogy a nyáron többet segítek neked! Eddig észre se vettem, hogy te csak dolgozol értünk, és nem mindig azt csinálod, amihez éppen kedved van.

- Örülök, kislányom, hogy beláttad: a vakáció nem jelent teljes semmittevést. A jó Isten is minden nap gondoskodik rólunk, ő soha sincs "szabadságon". És nyáron is vár mindenkit a vasárnapi szentmisére.

Az esőkabát

(Ne lopj! Más tulajdonát ne kívánd! Becsüld meg a más holmiját!)

Jutka és Dóri nagyon jót játszottak ezen a délutánon. Juditka új társasjátékot kapott a születésnapjára, és órákig elszórakoztak vele. Csak akkor kaptak észbe, mikor odakint megdördült az ég. Dóri az órájára nézett.

- Jaj, negyedóra múlva otthon kéne lennem!

De abban a pillanatban kitört a zivatar, és az eső sűrű cseppekben verte az ablakot.

- Várj egy kicsit, majd eláll - biztatta Jutka, de az eső nem akart csöndesedni. Már tíz perce zuhogott, és reménytelennek látszott, hogy abbahagyja.

- Most mit csináljak? Mégiscsak haza kell mennem, megígértem. Nem lakunk messze, de bőrig fogok ázni.

Juditka fölugrott.

- Várj csak, van egy ötletem! Odaadom kölcsön az esőkabátomat, ez nem ázik át, ki van próbálva. Vedd föl, s majd holnap visszahozod.

Dóri megköszönte a szívességet, jól begombolta az esőkabátot és hazafutott. Egyáltalán nem ázott el.

Másnap gyönyörű idő lett. Jutka és Dóri egyaránt megfeledkezett az esőkabátról. S ez így volt a következő napokban is. Egy hét múlva egynapos iskolai kirándulásra készülődött az osztály. A tanító néni az előző napon tájékoztatást tartott.

- Mindenki hozzon hátizsákot, és annyi ételt-italt, amennyi egy napra elég neki. Ne feledjétek el a vászonsapkát napszúrás ellen, és feltétlenül hozzatok esőkabátot is, akármilyen szépen süt a nap, mert bármikor lehet zápor, zivatar! Este Jutka összecsomagolt a hátizsákba. Anyukája gondoskodott szendvicsről, perecről, teáról. Már csak az esőkabát hiányzott.

- Jaj, hol is lehet? A múlt héten még itt volt a polcon! - Ja persze, Dórinak adtam kölcsön, mikor nálunk volt azon a zivataros délutánon. És nem adta vissza, pedig megígérte. Most mit csináljak?

- Hát ilyen későn már semmit, legfeljebb elmész kirándulni esőkabát nélkül, bízva abban, hogy nem lesz eső.

Másnap reggel ragyogó napsütésben indult kirándulni az osztály. Persze, hogy Dóri megint elfelejtette visszaadni az esőkabátot - bár a sajátját beletette a hátizsákjába anyukája. Délelőtt nem is volt semmi baj. Annyi, de annyi szépet láttak, ettek-ittak, és fölmásztak egy hegytetőre is. Mikor lefelé készülődtek, beborult az ég.

- Siessünk, mert megázunk! - rendelkezett a tanító néni. - Mindenki készítse elő az esőkabátját. Szerencsére nem nagyon meredek az út lefelé. De a falu messze van innen!

Elindultak és még élvezték is az üdítő nyári záport, utána a ragyogó szivárványt. Csak Jutka vacogott az átázott ruhájában, mert egyedül neki nem volt esőkabátja. A tanító néni korholta is érte:

- Nem megmondtam, hogy számítsatok esőre, zivatarra? Miért vagy ilyen gondatlan? Most meg fogsz fázni, mikor érünk még haza?

Most már Dórában is fölébredt a lelkiismeret.

- Én vagyok a hibás! - szólt bűnbánóan. Nálam van otthon Jutka esőkabátja, mert kölcsönadta a múltkor és én teljesen megfeledkeztem róla. Bocsáss meg Jutka! Odaadom a pulóverem, vedd föl, ez száraz maradt az esőkabátom alatt. Jaj, nem akarom, hogy megfázzál!

Este Jutkát forró teával várta az anyukája. Ágyba dugta, és mérgesen megjegyezte:

- Azért nem szép dolog, hogy valaki a kölcsönkapott holmit elfelejti visszaadni! Persze, te is kérhetted volna! De nem törődsz semmivel!

Jutka vissza akart vágni, de eszébe jutott, hogy ő is kölcsönkért Dóritól egy könyvet már három hónapja, el is olvasta, de még mindig ott hever a polcon. Ráadásul restelli visszaadni, mert az öcsikéje összefirkálta. Nem kellett volna kint hagyni az asztalon... Szerencsére egy enyhe náthán kívül nem lett nagyobb baj, de mind a két kislány megfogadta, hogy ezentúl jobban vigyáz a más holmijára...