Novellák (3. oldal)
Száguldás az éjszakában
- Csaba, ne olyan őrülten! - sikított Viki és megkapaszkodott a hátsó ülésen mellette dülöngélő lány karjába. Iszonyat volt ez a száguldás az éjszakában. A diszkóból jöttek, mindenki ivott valamit, merészség volt Csabától így a volán mellé ülni. De már nem voltak gátlásaik. A villódzó fény, az eszeveszetten dübörgő ritmus, az őrjítő hangerő a fülükben dobolt, a vérükben lüktetett még.
Viki kezdte bánni ezt az éjszakát. Már régóta hajnalban járt haza, megszokta az éjjeli bulik könnyű hangulatát, a haverok önfeledt, néha már ízléstelen hülyéskedését.
- Viki, ne csináld ezt, kérlek, hagyd abba, nem bírom már idegekkel! - az anyja könnyes arca jelent meg előtte., ahogy könyörög neki, vagy magából kikelve, a korholó szavak özönét zúdítja rá. - Tönkreteszed magad, és engem is! Így nem bírok dolgozni, minden éjjel tízszer fölébredek, nem tudok aludni miattad, el fognak küldeni a munkahelyemről, miből tudunk megélni? Tanulj vagy dolgozz, mit bánom én, de keress normális barátokat, hát nem érted, hogy ezek csak kihasználnak, romlásba visznek?...
- Ugyan Anya, hagyjál már békén, nem vagyok hülye, tudok magamra vigyázni! Egyáltalán mit akarsz tőlem? Éljek én is úgy, gürizzek, mint te? Én szórakozni akarok, jól érezni magam, egyszer élek! Ti örökké csak azt papoljátok, hogy benneteket másképp neveltek. Vén nyanyák vagytok, vén hülyék, kösz, nem kérek a tanácsaidból! - Ezt már ordítva mondta, aztán elrohant, bevágta az ajtót. Elég volt!
A diszkóban mindent elfelejtett. A srácok fizettek, ő már régóta kölcsönökből élt. Csak nem gondolkozni! Nagy buli az egész élet... Egy irtózatos csattanás - aztán sötétség. Kábulat, halálos csend. Majd egy régi népdal, amit még az iskolában tanult valamikor:
Édesanyám sok szép szava,
kire nem hajlottam soha,
hajlanék én, de már késő...
Rettenetes fájdalom hasított a bal lábába, aztán a feje kezdett lüktetni. Félig önkivületben feküdt, s néha érezte, hogy mellette valami ragacsos folyadék kúszik közelebb, egyre közelebb... A jobb kezét meg bírta mozdítani, és tapogatózni kezdett.
- Úristen, ez vér! A Fanni fejéből folyik. Mi ez? Mi történt?... Segítség!... de hang nem jött ki a torkán. Újra elveszítette az eszméletét.
Ki tudja, mennyi idő múlt el így. Aztán újra eszmélni próbált, mikor valaki az arcába világított. - Élsz? - két erős kéz megfogta és kihúzta a roncsok közül. Hordágyra fektették, és a mentő szirénázva elindult a hajnali szürkületben. Mikor a kórházban magához tért, valaki ott ült az ágya mellett. Az anyja arcát látta, kisírt szemmel, sápadtan. A kezét fogta és nem szólt semmit.
- Anya, anya, mi történt? - kérdezte riadtan, de az iszonyú fájdalomtól alig tudott lélegzetet venni.
- Kisodródtatok a kanyarban, túl nagy volt a sebesség. Az autó összetört, két halott, két súlyos sérült. A barátnőd itt fekszik melletted, de nem tudom, fog-e még járni valaha. Neked szerencséd volt, csak lábtörés meg agyrázkódás...
- Anya, meg tudsz nekem bocsátani, amiért nem hallgattam rád? Szemtelen voltam, szemét módra bántam veled... Most már tudom, hogy neked volt igazad...
- Kislányom, én mindent elfelejtek, csak térj végre észhez!... Elhiszed már, hogy én jót akartam neked, mindig csak érted dolgoztam, büszke akartam lenni rád?! Szerettelek, fölneveltelek... De miért kellett ilyen iszonyú áron rájönnöd, hogy nem azok szeretnek igazán, akik tönkretettek, de jobban hittél nekik, mint nekem?
Páros magány
(Andrea levele egykori osztálytársához)
Kedves Edit!
Az osztálytalálkozó óta egyre többet gondolok rád. Sokáig halogattam az írást, de most mégis rászántam magam. Valami titkos ellenszenv lappang bennem, vagy irigység, esetleg lázadás - nem tudom. Talán ha megírom neked, kicsit könnyebb lesz a lelkem. Hiszen te nem akartál megbántani, amikor öntudatlanul is dicsekedtél, nem gondolva arra, hogy fájdalmat okoztál vele a szívemnek, amelyben régóta szúr a tüske, életem nagy-nagy szomorúsága.
Úgy tűnt a találkozón, hogy én egy nagyon sikeres, gazdag, szerencsés nő vagyok, a férjem befutott ember, s magam is - mint gyermektelen, jólszituált feleség - csak élvezem az élet napos oldalát. Mint biológus kutató elismert szakember vagyok, s a férjem is az. Sokan irigyelnek is talán, vagy esetleg szívesen cserélnének velem.
S akkor jött a te beszámolód. Tele sugárzó örömmel - pedig elég szegényesen éltek, nagyon be kell osztanotok a szűkös jövedelmet. De - mint hangoztattad - mindenért kárpótol három szép, egészséges, okos gyermeked, és a legnagyobb ajándék: a negyedik gyermek, akit a szíved alatt hordozol. A többiek lesajnáló mosollyal néztek rád - ma egy kicsit bolondnak tartják az emberek az olyan asszonyt, aki még a negyedik gyereknek is örülni tud... De én értelek. És épp ezért fáj annyira a szívem.
Évek óta minden lehetőt elkövettünk, hogy gyermekem szülessen. Nem sikerült. A férjem is megvizsgáltatta magát - nem benne van a hiba. Mintha kést döftek volna a szívembe, amikor kiderült, hogy sohasem lehet saját gyermekem. Akkor fölvetettem, hogy fogadjunk örökbe egyet. De a férjem hallani se akar róla. Azért sem, mert az unokanővére nemrég vitte vissza a nevelt gyerekét - nem bírt vele, teljes kudarc, pedig minden szépen indult. Ki tudja, mit örököl egy ilyen idegen gyermek? És az is igaz, a férjem mindig arra vágyott, hogy a saját génjeit adhassa tovább, hogy legyen olyan utóda, akiben az ő élete folytatódik.
Most már azt érzem, nem is szeret igazán. Pedig én nem tehetek róla... Úgy tudom, van egy fiatal kedvese - akitől talán egyszer gyereke is születhet - nem beszélünk erről. Élünk egymás mellett, mint két idegen. Megértem és sajnálom őt - de mit tehetek? Látszólag minden rendben van nálunk, minta-házasság, sikeres élet... de igazában olyan egyedül vagyok, mint egy magányos fa a sivatagban...
Editkém, ne haragudj, hogy ilyen őszinte voltam. De ki kellett öntenem a szívemet.
Most egy picit könnyebb. Kívánom, hogy legyen sok örömed családodban, gyermekeidben. Köszönd meg minden nap Istennek, hogy ilyen gazdag vagy. És próbálj megértő lenni azokkal, akik - mint én - ilyen páros magányban élnek.
A régi barátsággal ölel egykori osztálytársad
Andrea
"Boldogok a lélekben szegények" (Mt 5,3)
Ági duzzogva jött lefelé a lépcsőn, s közben szembetalálkozott nagyapával.
- No, talán valami baj van? - kérdezte nagyapa. - Olyan bánatos vagy. Ráérnél egy félórát sétálni velem?
Ági mindig szeretett nagyapával sétálni, mert olyan sok érdekes dolgot tudott mesélni, és vele mindig meg tudta beszélni a problémáit.
- Nagyapa - kezdte Ági, mikor a városszéli kiserdőhöz értek - miért vagyunk mi szegények?
- Szegények??! - csodálkozott az öreg. - Hiszen van ennivalónk, ruhánk, lakásunk, sőt még tán egészségünk is!
- Annyira szerettem volna egy kis kutyát, ami egészen az enyém. Anyu meg is ígérte, hogy ha megvesszük a családi házat, lesz kutyám, saját kis kertem. De nem jött össze, kevés a pénz. Maradunk a lakótelepen, itt meg tényleg nem lehet kutyát tartani. - A végét már félig sírva mondta.
Nagyapa megállt.
- Ágikám, nézd csak, milyen gyönyörű virágok vannak itt az út mellett! A nap átsüt a lombokon, és a madarak nekünk énekelnek. Az előbb az út másik oldalán egy nyuszit láttam szaladni.
Ági fölnézett a kéklő égre, ahol fehér habos felhők úsztak. Aztán nagyapára emelte szemét.
- És ezt miért mondod most nekem?
- Mert minden, ami szép a földön, a tiéd is. Mindenkinek teremtette a jó Isten. Ezért aki tud örülni Isten ajándékainak, az sokkal gazdagabb, mint aki rabja egy tárgynak, egy állatnak, vagy a pénznek.
- És ezt kitől tanultad, nagyapa?
- Kitől? Szent Ferenctől. Ő a példaképem. Testvérének tartotta a napot, a szelet, a vizeket, a növényeket, az állatokat. Dalolva járta a természetet, és mindenkinél gazdagabbnak és boldogabbnak érezte magát, pedig nem volt egy fillérje sem.
- Talán igazad van, nagyapa. Azt hiszem, kezdem érteni, amit Jézus tanított: boldogok a lélekben szegények...
"Boldogok a békesség-szerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket." (Mt 5,9)
Egy panelház harmadik emeletén lakó asszony, Rózsika néni mesélte a lányának:
– Képzeld, csoda történt. Sikerült megszelídítenem a szomszédasszonyomat.
– Tudod, egy éve költözött a szomszéd lakásba ez a nő, de kiállhatatlan egy teremtés volt. Mindenkivel kiabált, mindenkiben hibát talált. Aztán egyszer valamelyik lakóval úgy összeveszett, hogy attól kezdve senkivel se állt szóba. Még a köszönésemet se fogadta.
– No, gondoltam, ez így nem mehet tovább. Én nem szeretem a háborút, még kicsiben sem. Valamit ki kellene találni. Legfeljebb nem sikerül.
– Közeledett a névnapja. Valahogy kiderült, hogy Erzsébetnek hívják. Elővettem a leveles dobozomat, és kiválasztottam egy szép virágos képeslapot. Még felirat is volt rajta: „Ne nyugodjék le a nap haragotok fölött.” Nagyon szeretem Szent Pálnak ezt a mondatát. Megírtam a lapot, ilyenforma szöveggel: „Kedves Erzsike! Boldog névnapot, jó egészséget kíván a szomszéd Rózsika.” Se bélyeg, se posta, csak úgy bedobtam az ajtónyílásán. Hát pár nap múlva becsönget valaki. Ajtót nyitok, de majd kővé dermedtem a csodálkozástól. Ott állt a mogorva szomszédasszony mosolyogva, kezében egy kis tányér, rajta három sütemény. „Kedves Rózsika, köszönöm a névnapi üdvözletet, nagyon jólesett. Tudja, nekem már nincs senkim, és régóta nem kaptam névnapi képeslapot. Mindenkinek útjában vagyok, nem szeret senki. De úgy látom, maga nem olyan, mint a többiek.” És képzeld, azóta rendszeresen átjön egy kis csevegésre. Hol ő hoz kóstolót a süteményéből, hol én viszek neki.
– Ugye hogy vannak még csodák?
,,Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek” (Mt 5,4)
Judit fáradtan ballagott hazafelé a munkából. Ma volt először tanítani a szörnyű napok után. Délelőtt még tartotta magát, hogy tanítványai ne vegyék észre, mennyire megviselték testét-lelkét a történtek. Most befordult egy mellékutcába, és megállt a templom előtt. Aztán óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. És még a vasrács se volt bezárva. Már a délutáni misére készülődtek.
Betámolygott az utolsó padba és leroskadt. Aztán kibuggyantak a könnyei. Előbb csak lassan, aztán egyre erősebben tört ki belőle a zokogás.
– Uram, de hát miért? Miért vetted el tőlem ezt a kis életet, miért nem engeded, hogy anya legyek? Hiszen ezért mentem férjhez, ezért tűrtem a férjem gorombaságait, a gúnyos mosolyát, a lehetetlen modorát, a dohányszagú csókjait, a képmutató kedveskedéseit… Talán nem is szeretett igazán, most is engem vádol, hogy nem vigyáztam magamra, hogy túlhajszolt voltam, pedig csak őt akartam minél jobban kiszolgálni!... Ó Uram, miért sújtottál ennyire, mikor már minden olyan szépnek látszott! Négy hónapos volt…kisfiú lett volna, már dobogott a szíve, megvolt a keze-lába – és elment…nem lehetett megmenteni!... Már templomba se szeretek jönni, csak titokban. Nem bírom látni, amikor vasárnap jönnek a misére az anyukák, apukák, babakocsival, kézenfogva a nagyobbakkal. Nem bírok várandós kismamára nézni, mindjárt elfog a sírás… Ó Uram, könyörülj rajtam, és próbálj megérteni engem, hiszen így mi értelme van az életemnek?
Letörölte könnyeit és fölállt. Odakint már sötétedett. Otthon a férje nyitott ajtót, és szelíden átölelte.
– Juditkám, ne gyötörd magad, nyugodj meg végre. Egy orvos barátom szerint ez a kisbaba nem volt életképes. Talán jobb is, hogy most veszítettük el. Később még rosszabbul esett volna. És azt is mondta, fiatalok vagyunk, még lehet később is gyermekünk…
Judit csak a fejét rázta. – Én úgy érzem, reménytelen. Hiszen már nyolc éve házasok vagyunk.
– És mit szólnál ahhoz, ha örökbe fogadnánk egy babát? Azt is lehetne úgy szeretni, mint a sajátunkat…
Judit arca kicsit földerült.
– És ezt épp te mondod?... Hiszen úgy tudtam, hallani se akarsz róla!...
– De látom, mennyire fontos neked a gyerek! Nem, nem a te hibád, hogy eddig nem sikerült. És az enyém sem... De én azt akarom, hogy boldog légy!...
– Judit meghatottan ölelte át férjét. Már elfelejtett minden sérelmet.
– Hát mégis szeret! – gondolta megnyugodva.
Két év múlva együtt láttam őket a templomban. Egymás mellett ültek, sugárzó arccal. Judit karjában egy félév körüli kisbaba szendergett. A kislány, akit örökbe fogadtak.
Újabb két év telt el, és az utcán találkoztunk. Kézenfogva sétáltak egy két-három évesnek látszó kislánnyal. Judit szemmel láthatóan babát várt. Meglehetősen nagy pocakkal, de diadalmas mosollyal az arcán.
Aztán megint két évnek kellett eltelnie, hogy viszontlássuk egymást. Most már két gyerekkel sétáltak. A kisebbik – egy eleven, kerekarcú fiúcska – maga tolta a babakocsit. Az óvodáskorú kislány folyton biztatgatta: – Ne úgy fogjad, öcsi! Belemész a sárba! – és helyre rángatta a kocsit. Apa, anya mosolyogva nézték őket. Láthatóan boldogok voltak.
,,Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent'' (Mt 5,8)
Zsuzsanna és Viktor kettesben sétáltak az erdei úton. Tavasz volt, a fák, bokrok világos zöldben pompáztak, a vadszilva fehér virágai hajladoztak az enyhe szellőben, és a fák tetején trilláztak a madarak. Jó volt így lépdelni egymás mellett, gyönyörködni az ébredő természetben, és elmerülni a jövő csodálatos ígéreteiben.
– Zsuzsikám – szólt csendesen Viktor, és megfogta a lány kezét. – Olyan szép vagy, oly vonzó, és én megőrülök érted! Ugye, te is szeretsz, mondd ki, a szádból akarom hallani!
Zsuzsa rámosolygott a fiúra, és megdobbant a szíve.
– Igen, igen, te magad is tudod, hogy mindent megtennék a kedvedért… Hiszen tiszta szívemből szeretlek!
Viktor kezébe fogta a lány rózsás arcát.
– Hát ha igazán szeretsz, légy ma egészen az enyém! Fölmegyünk hozzám, nincs senki otthon… Értsd meg, én már nem tudok várni. Mutasd meg, hogy tényleg szeretsz!
Zsuzsa elpirult, aztán egy pillanatra megállt.
– Te ezt komolyan gondolod?
– Hát persze, ma már ez a természetes, senki se vár a házasságkötésig. Egyáltalán, fontos az, hogy papírunk is legyen? Nem elég, hogy szeretjük egymást?
Zsuzsa lehajtotta a fejét.
– Én minden „felvilágosítást” az édesanyámtól kaptam. Ő a legjobb barátnőm. És ő arra tanított, hogy a szerelem szent dolog, Isten ajándéka. Nem játék, nem szórakozás, hanem egy életre szóló hűség. Mikor hetedikes voltam, az osztálytársaim mindenféle magazinokból akartak „felvilágosítani”. Kicsúfoltak, mert félrelöktem a pornóképeiket. Azt mondtam: nekem nem tudtok újat mondani, mert az orvostanhallgató nővérem tankönyveiből mindent megtudtam már. De lehet a testi dolgokat is Isten szemével nézni. És az nem csúnya, amit ő eltervezett, csak a kis idétlen kamaszok nevetgélnek rajta.
Jó, igazad van, de a mi esetünk más…
– Ha tényleg össze akarjuk kötni az életünket, tudnom kell, képes vagy-e az önfegyelemre. A házaséletben is vannak időszakok, amikor szükség van az önmegtartóztatásra. Milyen férj az, aki szeretővel szórakozik, mikor felesége a közös gyermeküket hozza világra!
– Ezek csak szavak. Ha igazán szeretsz, nem kívánod, hogy hónapokig várjak.
– De ha igazán szeretsz, nem kívánsz ilyet tőlem!
– Ha még ennyire se vagy képes, nincs értelme a kapcsolatunknak. Vége – Isten veled. Ne számíts rám.
És otthagyta Zsuzsát, aki kővé meredten bámult utána.
Azon az éjszakán Zsuzsa nem tudott aludni. Könnyeivel telesírta a párnáját,és azon gondolkozott, érdemes volt-e ennyire kiállni az elveiért.
De Viktor se tudott aludni. Lelki szemei előtt megjelent a lány, bájos arcával, imponálóan határozott fellépésével. És lassan rádöbbent, mennyivel értékesebb az a kincs, amit olyan nehéz megkapni. Mennyivel őszintébb egy ilyen lány szerelme, mint az olcsó kis fruskáké, akik az első szóra hajlandók bárkivel lefeküdni.
Másnap újra találkoztak. Viktor lesütött szemmel, kicsit akadozva szólalt meg.
– Zsuzsa, rájöttem, hogy... neked volt igazad. Meg tudsz nekem bocsátani?
A lány ránézett, és egy könnycsepp gördült le az arcán.
– Ó igen, természetesen... De ugye belátod, hogy az igazi szerelem áldozatot is tud hozni... És a hűség egy életre szól!
(A Zsuzsanna név jelentése: liliom. Viktor jelentése: győztes.)
A kis fenyőfa története
A hegyoldalon gyönyörű fenyőerdő zöldellt a téli napsütésben. A szél üzenetet hozott, s a tűlevelek suttogni kezdtek:
- Jön a Karácsony és elvisznek bennünket innen az otthonokba, ragyogó díszeket, cukrokat akasztanak ágainkra, arany-ezüst csillogásba öltözünk, és mindenki körülöttünk örvendezik. De szép is lesz!
Egy decemberi napon nehéz teherautók érkeztek az erdő szélére, emberek jöttek sivító fűrésszel, és sorra kivágták a gyönyörű fenyőfákat. Fölrakták őket az autókra, és berregve elvonultak. Csak egy kis görbe, csenevész fenyőfácska maradt a hegyoldalon, és bánatosan hullatta gyanta-könnyeit:
- Én nem kellek senkinek! Belőlem nem lesz ragyogó karácsonyfa!
A falu szélén, egy szegényes kis házikóban öreg néni lakott, aki egyedül nevelte kicsi unokáját. A kislány szülei balesetben meghaltak, és a nagymama szerény nyugdíjából gondoskodott a gyerekről, a kicsi Ilonkáról. Közeledett az ünnep, és Ilonka megbetegedett. Lázasan feküdt ágyacskájában, és napról-napra sápadtabb lett. A szomszédék Erzsikéje meglátogatta néha, de a nagymama csak panaszkodott:
- Minden pénz elmegy orvosságra, meg tüzelőre. Bizony, szomorú lesz ez a karácsony. Nemhogy játékot, de még egy kis karácsonyfát se tudok venni szegény kicsi unokámnak!
Erzsike elgondolkozott. Nem lehetne ő a karácsonyi angyal? Amikor bátyja, Jóska hazajött, ezzel fogadta:
- Józsikám, van egy ötletem. Szerezzünk boldog karácsonyt a szomszéd néniéknek! Szedjünk össze néhányat a régi játékainkból, és csináljunk egy kis karácsonyfát Ilonkának! Anyuka már megígérte, hogy ad néhány gyertyát, szaloncukrot, és mézes süteményt. Papírláncot is csináltam.
Jóska szívesen vállalkozott az örömszerzésre. De honnan vegyenek karácsonyfát? A piacon nagyon drága, és nekik is kevés a pénzük.
- Tudod mit? - szólt Jóska. - Menjünk el az erdész-házikóhoz, és beszéljünk az erdész bácsival, ő biztosan tud segíteni.
Az erdész bácsi barátságosan fogadta őket.
- Van itt egy kis görbe fenyő, amit nem vittek el a favágók. De ne fűrészeljük el, vegyük ki tövestől. Hozzatok egy vödröt, gyökerestől, földestől beleállítjuk, és talán tavasszal még a kertbe is ki lehet ültetni. Úgy sajnálom, mikor az ünnep után kidobott fenyőfákat látok meghalni a szemeteskukák mellett. Vigyétek el a kis fát, ez lesz az én ajándékom.
Erzsike és Jóska boldogan hozták a vödröt, földdel együtt kiásták és hazavitték a kis fenyőfát. Földíszítették, és az ünnep délutánján az ajándékokkal együtt átvitték Ilonkához. Mikor a gyertyákat meggyújtották, és rázendítettek a "Mennyből az angyal"-ra, Ilonka fölélénkült, és velük énekelt.
- Most már biztosan meggyógyulok! - kiáltotta boldogan. Néhány nap múlva tényleg jobban lett, és mire egészen meggyógyult, a kis fenyőfát a nagymama kiültette a kertbe. Tavasszal új zöld ágakat hajtott, és a kis madarak énekeltek az ágain.
Karácsonyi történet
December 24-e volt. Kocsisék éppenhogy megebédeltek, aztán sietve elkezdtek csomagolni. A gyerekek, a nyolcéves Dani és az ötéves Kati, teli voltak izgalommal. A nagymamához készültek, aki egyedül élt egy másik városban. Nála szokták tölteni a karácsonyestét. A kocsi már ott állt a ház előtt. Apu sürgette a családot: Gyerünk, gyerünk, igyekezzünk, mert egyre jobban esik a hó! Induljunk minél előbb, hogy még sötétedés előtt odaérjünk!
Beszálltak a kocsiba, elől a szülők, hátul a gyerekek. A nagymamának szánt ajándékok a csomagtartóban, a süteményes dobozok, narancs, alma mellettük az ülésen. Apu gázt adott, és a kis kocsi kigördült a havas mellékutcából a főútra. Már elhagyták a várost, amikor föltámadt a szél. A hó egyre jobban esett, az út síkos lett, és csak egész kis távolságra lehetett látni. Apu kétségbeesetten markolta a kormányt, és próbált előbbre jutni az egyre növekvő hóban. A szél kavarta a havat, helyenként nagy torlaszokat emelt. Néha-néha szembejött egy-egy teherautó, kisebb kocsi alig. Aztán azok is lassan elfogytak, és sötétedni kezdett. Nagyon lassan haladtak, pedig még hátra volt 15 kilométer. Megálltak.
- Apu, apu, mi lesz velünk? - sírdogált Danika. - Sose érünk a Mamához! - Kati elkezdett sírni. - Anyu, félek, olyan sötét van, és fütyül a szél!
Anyu vigasztalta őket.
- Ne féljetek, itt vagyunk, vigyázunk rátok. Imádkozzunk, hogy semmi baj ne legyen...
De magában egyre jobban aggódott. Férje kiszállt, hogy körülnézzen, ám hamarosan visszajött.
- Reménytelen tovább menni, az út egyre rosszabb, és nincs jármű, ami segíthetne. Hódúró csak akkor jön erre, ha a havazás csillapodik. Talán reggel... De úgy láttam, van itt a közelben egy tanya. Az ablakból halvány fény szűrődik ki. Odamegyek és megkérdezem, tudnak-e segíteni rajtunk.
Újra kiment a hóviharba, és megindult a kis ház felé. A kocsiban maradtak reszketve imádkoztak, és vártak, mást nem tudtak tenni. A percek lassan teltek, mintha órák lennének, a szél meg hordta a havat. Végre!... Apu ott jön a hóban, mögötte egy kucsmás férfi ballag lassan, óvatosan. Anyu kinézett az ajtón.
- Nos? Mit csináljunk?
Apu lihegve, de határozottan megszólalt.
- Szálljatok ki, jól öltözzetek fel. A süteményes dobozokból is hozzatok egyet. Ez a jó ember szívesen befogad a tanyájába egy éjszakára. A kocsit lezárom, talán reggel már járható lesz az út.
Megindultak a kis tanya felé. Ahogy odaértek, egy mosolygós asszony nyitott ajtót, és belépve egy hét év körüli kislányt is megpillantottak.
- Jöjjenek, jöjjenek, mielőtt egészen megfagynának! - Kabátoljanak le, itt jó meleg van, az uram jól befűtött az öreg cserépkályhába. Nem vagyunk gazdagok, de szívesen megosztjuk magukkal szerény vacsoránkat. És csinálunk helyet, ha szűkösen is, de reggelig kipihenhetik magukat.
Az asztalon egy cserépedényben feldíszített zöld fenyőág hirdette, hogy karácsony van. Körülötte néhány piros alma, beléjük szúrva apró fehér gyertyák. Az asszony teát forralt a pici konyhában, a gázon, és néhány szelet kenyeret, libazsírt, sót, paprikát, főtt tojást tett az asztalra.
- Vacsorázzanak velünk, sajnos csak ennyire futja, - mondta az asszony - és mindenkit hellyel kínált. Csupán két szék volt, meg egy zsámoly, de a heverőn kényelmesen elfértek. Kocsisék kibontották a süteményes dobozt.
- Kóstolják meg a mi mézes süteményünket is!
Vacsora után karácsonyi dalokat énekeltek. Közben Apu fölhívta mobilján a Nagymamát.
- Mama, ne aggódj, elakadtunk, de jó helyen vagyunk, egy tanyában. Reméljük, holnap már jobb lesz az út, és találkozunk. Aludj jól, boldog karácsonyt!
Éjfélig beszélgettek. A gyerekek is összebarátkoztak, és jót játszottak a kis Zsuzsikával.
Dani megkérdezte:
- Anyu, odaadhatom Zsuzsikának a játéktelefonomat? Itt van a zsebemben.
- Hát persze, kisfiam - szólt Anyu, és megsimogatta a gyerek fejét. Erre Kati is megszólalt:
- Én meg a kis barikámat, jó?
Aztán megpróbáltak pihenni egy kicsit. Odakint alábbhagyott a szél, és a havazás is csillapodott.
Reggel ragyogó napsütésre ébredtek. A hó csillogott, és az úton megjelent egy nagy hódúró kocsi. Hamarosan elindultak.
Apu még kezet fogott a gazdával.
- Isten fizesse meg a jóságukat! Milyen jó, hogy vannak még ilyen aranyos emberek. A Mamának is elmeséljük, milyen csodálatos, szép karácsonyesténk volt!
Az ember elmosolyodott.
- Legalább mi is befogadhattunk valakit a Szent Család helyett...