Novellák (5. oldal)

„Akiben kedvem telik”

A kórház belgyógyászati osztályának egyik kórtermébe új beteg érkezett. Ebben a teremben a legsúlyosabb betegeket ápolták, úgy is mondhatnánk, afféle „elfekvő” volt, s ezt érezni lehetett a nyomasztó, elkeseredett hangulatból is, ami megülte az arcokat és a szíveket. Mindaddig, amíg meg nem érkezett Mária néni. Mert ővele mintha egy kis darab mennyország költözött volna a súlyos betegek közé. Valami csodálatos derű áradt belőle, pedig tudták róla, hogy gyógyíthatatlan.

Egyszer a nővérke megkérdezte tőle, hogy mi a titka? És akkor mesélni kezdett.

– Mikor néhány héttel ezelőtt egy borongós őszi délelőttön a buszon utaztam, nagyon el voltam keseredve. Orvostól jöttem, akkor derült ki, hogy a bajom rosszindulatú. Csak néhány hónapom van még hátra…Ültem a buszon összeszorult szívvel, még sírni se volt erőm. Körülöttem mindenki mogorva, bús tekintettel bámult kifelé, a szitáló ködben nyüzsgő, szürke utcára. És akkor az egyik megállóban fölszállt egy kismama, karján ragyogó arcú, két-három éves kisgyerekkel. A gyerek csacsogott, nevetett, kis kezével mutogatott. S lám, erre mindenki elmosolyodott és egyszerre olyan lett a busz, mintha kisütött volna a nap. Eszembe jutott, mennyire gyönyörködik a jó Isten ebben az ártatlan gyermekben, aki mosolyt tud varázsolni maga körül. És akkor elhatároztam, hogy a hátralévő életemben én is megpróbálok ilyen napsugaras lélek lenni. Még kihasználom ezt a kis időt, amit ad a jó Isten, hogy kedvét találja bennem. Néha bizony nehéz… de mindig kapok annyi erőt, amennyire szükségem van. Már nincs más, amit adni tudnék, csak a mosolyom. Szeretnék abban a tudatban meghalni, hogy nem éltem hiába ezen a földön.

Az ajándék

Nagymama előkereste kézimunka-kosarát, meg egy reklámszatyrot, amiben a maradék fonalakat tartotta.

– Nocsak, mennyi fehér kötőfonal van itt még! Hat vagy hét gombolyag… Ja igen, Terikétől kaptam egyszer, mert ő akart kötni valamit belőle, de már megromlott a látása, és a keze is nehezen mozog. Úgy gondolta, én még tudok valamit kezdeni vele.

– Jaj, de jó, két hónap múlva lesz Vanda unokám tizenhatodik születésnapja. Ha nagyon igyekszem, addig meg tudok kötni egy szép fehér kardigánt, Azt ki tudja használni, különösen a téli szerepléseknél, amikor az énekkar hideg helyen lép fel. Meg máskor is. Kedves, szép, hasznos ajándék lesz.

És nagymama hozzáfogott a kötéshez. Nagyon szépen és lelkesen dolgozott. Még tévénézés közben is. Egy héttel a születésnap előtt készen voltak a kardigán darabjai. Már csak össze kellett állítani. Az is sikerült.

Meghívta Vandát egy születésnapi uzsonnára. Almás pitét sütött, saját készítésű szamóca- szörp volt hozzá. Mosolyogva jegyezte meg:

–Akik nem művelnek kertet, és mindent készen megvesznek a boltban, nem is gondolják,

mennyi munka van egy marék földieperben!

Vanda kissé fanyalogva nézte az ünnepi tálat.

– Nem szeretem az almás süteményt…

De azért a nagyi kedvéért megevett egy darabot.

A mama elővette az ajándék-csomagot.

– Neked kötöttem, sokat dolgoztam vele. Remélem, tetszik. Viseld egészséggel.

Vanda kibontotta a csomagot, és nézegette a fehér kötött kardigánt. Aztán kissé unottan

megszólalt:

– Mama, ez már nem divat.

– Jaj gyerekem, de nagy úr lett a divat! Ugyan kik találják ki a divatot? Az még érthető, hogy az én korosztályomnak más az ízlése, mint nektek. De az a sok egészségtelen, ostoba divatcikk! A csípőnadrág, amiből kint van a meztelen derekatok, bizony télen könnyen okoz megfázást… Nyáron meg még a templomba is kombinéban mennek a lányok. A kánikulában fekete póló a „menő”, pedig az a tűző nap minden forróságát magába szívja. A szűk miniszoknyában hogy tudtok biciklizni? Ha meg leültök, minden kilátszik belőle! A tizenkét centi sarkú cipőben járni se lehet. Nekem sose volt magas sarkú cipőm, és bírok még gyalogolni 80 évesen is…

– Jó, jó mama, elviszem a kardigánt, de kár volt annyit dolgoznod vele…

------------------------

A mama elszomorodott. Később se látta, hogy Vanda fölvette volna a sok munkával és szeretettel készített kabátkát. Egyszer megkérdezte: Hol van?

– Nem is tudom – vont vállat az unoka. – Azt hiszem, anya belerakta a többi ócska ruhával együtt egy zsákba, amit valami konténerbe dobtunk. Ebben gyűjtik a használt ruhaféléket az értelmi fogyatékosok számára.

A nagymama szíve még sokáig sajgott, amiért nem becsülték meg a munkáját. Néha felsóhajtott, amikor a kardigánra, a szörpökre és süteményekre gondolt.

– Én csak örömet akartam szerezni…

A takaró

– Mit dolgozol, nagymama? – kérdezte Cilike, s áhitattal nézte a mama fürgén mozgó kezét, amint a szép narancssárga fonalból egyre nagyobb négyzetet varázsol elő.

– Takarót horgolok – nézett rá szeretettel a mama. – Illetve különböző színű négyzeteket, ezeket kimosom, aztán összevarrom. Jó puha takaró lesz belőle. És Balázs atya majd eljuttatja az erdélyi gyerekeknek.

– De jó! – lelkendezett a kislány, és megpuszilta a mama kezét. – Az én Böbe babámnak is jó lenne egy ilyen, mert megfázik. Persze, neki kisebb is elég.

– Tudod mit? December elején lesz a születésnapod, addigra horgolok a babádnak egy szép takarót. – És ha akarod, és kicsit nagyobb leszel, téged is megtanítalak horgolni.

– Köszi, mamikám – olyan aranyos vagy! Nagyon-nagyon szeretlek!

A nagymama kiválogatta a legszebb fonalait, és Cilike születésnapjára elkészült a baba-takaró. Az ágya melletti széken, egy szép rózsás szatyorban találta meg a születésnapja reggelén Cilike. Boldogan bontotta ki a csomagot. Esténként az ágyába fektette Böbe babát és gondosan betakarta.

Karácsony ünnepén a templomban a nagymami kezét fogva tipegett a kislány az oltár elé, ahol egy jászolkában fehér inges, életnagyságú Jézuska-szobor feküdt.

Cilike átszellemülten nézte a szobor-babát. De magában kicsit elszomorodott.

– Olyan hideg van, biztosan fázik a Jézuska – gondolta – hiszen csak egy kis ingecske van rajta. Hát senki se volt képes betakarni?

Hazatérve sokáig töprengett. Aztán elhatározta magát és előkereste a rózsás vászon-tarisznyát. Mikor senki se látta, belegyömöszölte a szép színes, puha baba-takarót.

– Anyukám, holnap is elmegyünk a templomba?

– Igen, kislányom, még holnap is karácsony lesz.

– Ugye, mehetek én is veled?

– Persze, ha akarsz és jól viselkedsz. A Jézuska örülni fog neked.

Másnap a mise végén Cilike óvatosan előre-lopakodott a csomagjával. Nem is nagyon figyeltek rá – a gyerekek karácsonykor szeretnek Betlehemet nézni.

A kislány gyorsan kiszedte a csomagból a takarót, s mikor senki se nézett oda, rátakarta a Jézuska-szoborra. Eligazgatta, hogy csak a feje maradjon szabadon. Aztán – mint aki jól végezte dolgát – utána-eredt a többieknek.

 

Mikor kiürült a templom, a sekrestyés néni eloltotta a gyertyákat, és körülnézett. Csodálkozva látta a jászolban a színes horgolt takarót.

– Hát ez minek ide? – morgolódott és le akarta szedni a szobrocskáról az oda nem illő „rongyot”. De valaki lefogta a kezét. Hátranézett. Balázs atya állt mögötte.

– Ne bántsa, Katika. Biztosan egy kisgyerek hozta. Csupa szeretetből. Maradjon rajta – a Jézuska örül neki. Bárcsak a felnőttek is rádöbbennének, mennyire nagy szükség van ebben a fagyos világban a szeretet melegére!

A mosolyáért

Reggel hét óra. Mielőtt munkába indulok, még egyszer kinézek az ablakon. És ekkor újra – menetrendszerűen – kinyílik a szemközti többemeletes ház kapuja, aztán szép lassan kicsoszog egy idős bácsi.

A következő nap megszólítom az utcán.

– Kedves bácsi, elnézést a kíváncsiságomért, de hova igyekszik minden nap ilyen korán reggel?

– Jaj, dehogy haragszom a megszólításért, örülök, hogy van, aki szóbaáll velem… Tudja, egyedül élek már néhány éve. Itt a második sarkon van egy süteményes bódé. Ilyenkor hozzák a friss kiflit, a kakaós csigát… A süteményes kislány olyan barátságos, mindig rámmosolyog. A kifli is finom, ropogós, de nem is annyira a kifli kedvéért indulok el minden reggel… hanem a kiszolgáló kislány mosolyáért! …Mindjárt könnyebb az élet, ha ezzel a mosollyal kezdem a napot…