Rozmaring utca 6. (5-8. fejezet)
5. Erzsi néni
Borosék a Rozmaring utca 6-ban a lépcsőház legfelső emeletén laktak. A gyerekeknek gyakran föltűnt a másodikon egy szúrós tekintetű, barátságtalan asszony, akivel még az alatta lakó Nagymamáék se tudtak szót érteni. Pedig Nagyapa mindjárt beköltözésük után végigjárta az összes szomszédot, és bemutatkozott: — Adjon Isten bort, búzát, békességet! Búzás Ferenc vagyok, nyugdíjas tanító. Azelőtt a feleségemmel falun tanítottunk. Mindenki ismert, mert én voltam a „tanító bácsi”. Szeretnék itt is jó barátságban lenni a szomszédaimmal!
Általában örömmel, mosolyogva fogadták. Nagyapa megszervezte a lépcsőháztakarítást, a ház elé fákat, bokrokat ültetett, és mindenki segített virágoskertet telepíteni. Néhány haszontalan gyerek kitépett pár bokrot és virágot, de Nagyapa fülöncsípte őket:
— Meg ne lássam, hogy valaki bántja a növényeket! Aki nem vigyáz a kertre, az nem érdemli meg sem a napsütést, sem a madárdalt, de még az ételt sem!
A gyerekek hallgattak rá. Csak a mérges arcú nénivel nem tudott mit kezdeni.
Egyik délután a lépcsőházban velőtrázó kiáltást hallottak a lakók. Többen kidugták fejüket az ajtón, de nem sokat láttak, s óvatosan visszahúzódtak. Andris futott sietve lefelé, és becsöngetett Nagymamáékhoz.
— Nagymami, gyere gyorsan! A mérges néni a földön fekszik és segítségért kiabál.
Nagymama megindult Andrissal fölfelé a lépcsőn. Egy emelettel feljebb a barátságtalan szomszédasszony a földön fekve nyöszörgött a nyitott lakásajtó előtt.
— Jaj, jaj, segítsen már valaki! Megbotlottam és elestem, biztosan eltört a lábam!
Nagymama leküldte Andrist Nagyapáért, de közben a veje is épp hazaérkezett, és fölfelé baktatott a lépcsőn. Óvatosan fölemelte az asszonyt és behúzta a lakásba. Lefektette a heverőre és megkérdezte:
— Van telefon? Orvost kellene hívni, mert lehet, hogy komoly a baj. Nagyon fáj?
— Nagyon, jaj, nagyon, mozdítani se bírom. Az előszobában van a telefon, a lányom orvos, de külföldön van egy éve. A férjem már nem él, jaj, senkim sincsen, mi lesz velem? Nagymama megnyugtatta:
— Mindent megoldunk, kedves, de most telefonálunk a mentőkért, aztán meglátjuk, miben segíthetünk.
Andris közben a névtáblát tanulmányozta: Békési Mihályné Király Erzsébet. — Szóval Erzsi néni — hümmögte magában. — Szegényt beviszik a kórházba. Onnan pár nap múlva hazajön, de mit csinál egyedül a törött lábával? No, én majd megszervezem a megszelídítését.
Erzsi néni valóban kórházba került. Értesítették a lányát is, de az csak egy táviratot küldött: „Mama, nem tudok most jönni, de adok föl pénzt, fogadj valakit, aki ápol.” Nagyapa a fejét csóválta.
— Na, ez nem sokat ér, mert pénzért is nehéz találni ápolót. Dehát azért vagyunk itt, hogy ne hagyjuk magára a bajbajutott szomszédot.
És amikor Erzsi néni hazajött a kórházból a begipszelt lábával, Nagymama már a kapuban várta:
— Isten hozta, Erzsikém! Ne aggódjon, minden rendben lesz. Itt a lakáskulcs, de ha úgy gondolja, maradjon egy nálunk is, hogy bármikor fölmehessünk. Én ugyanis naponta főzök, magának is jut meleg ebéd. És az unokáim mindent bevásárolnak, amire szüksége lesz. Nyugodtan megbízhat bennük.
Erzsi néni arcán halvány mosoly suhant át: — Maguk jó emberek... és örülhetnek, hogy közel vannak a gyerekeik, az unokáik... De nekem senkim sincsen! A férjem meghalt, az egyetlen lányom itt hagyott egyedül...
Nagymama mindennap küldött meleg ebédet Erzsi néninek. A gyerekek bevásároltak, sőt takarítottak, mosogattak is. Erzsi néni mindent megköszönt, de szomorú maradt. Egyszer Veronika meg is kérdezte: — Erzsi néni, miért nem nevetsz sohase? Talán unatkozol egyedül?
A szomszédasszony érezte, hogy a kicsi lány rátapintott a baj gyökerére.
— Igen kicsikém, unalmas egész nap egyedül...
Andris intézkedett:
— Ide hallgassatok, lányok! Kitaláltam valamit. Rendezzünk Erzsi néninek színházat. És mindenki jöjjön el hozzá naponta egy órát társasjátékozni!
Mártika lelkesen fogadta az ötletet. A barátnőjét, Klárikát is beszervezte.
— Erzsi néni, ugye örül, ha minden délután eljön valaki, és játszik a nénivel társasjátékot?
A néni beleegyezett. Végül már alig várta a három órát, amikor fordul a kulcs a zárban, és megjelenik valamelyik gyerek a négy közül.
Veronika elkottyantotta:
— Szombaton délután színház lesz! Nagymamával már csináljuk a jelmezeket! Anyuka rajzolja a koronát, és Márti fogja kivágni! Andris lesz a királyfi, Klárika a mesélő, Márti a gazdag bíró lánya, és én a szegény fonólány. Ugye Apuék és Anyuék is eljöhetnek megnézni? De nekik jegyet is kell venni! Te ingyen megnézheted, ha jó leszel, és szépen beveszed az orvosságot.
Erzsi néni ezt már nem tudta megállni nevetés nélkül. Átölelte a kislányt.
— De kár, hogy nem az én unokám vagy!
Veronika megrázta a fejét.
— Én nem akarok az unokád lenni, mert van nagymamám. Persze, azért szeretlek. De itt van a Klárika, neki nincs nagymamája. Ha meggyógyulsz, akarsz-e te a nagymamája lenni?
— Nem is rossz ötlet, majd gondolkozom rajta — felelte mosolyogva Erzsi néni.
Az előadás remekül sikerült. Pár hét alatt Erzsi néni meggyógyult. De nemcsak a lába, a lelke is. Klárika kapott egy nagymamát, ő meg egy pót-unokát.
Andris diadalmasan szögezte le:
— Na ugye mondtam, hogy én meg fogom szervezni Erzsi néni megszelídítését?
6. Karácsonyvárás
András lelkesen fogadta a lépcsőházban Mártit, a húgát, aki éppen fölfelé ballagott a lépcsőn. Klárikával jött, a barátnőjével, aki két emelettel alattuk lakott.
— Hello, lányok! Egy óra múlva találkozunk Nagymamáéknál! Épp most mondta Nagyapa, hogy holnap lesz Advent első vasárnapja, és együtt készítjük el a koszorút. Kapott néhány fenyőágat a barátjától, én meg kértem Anyutól négy gyertyát. Tartó, meg drót kerül Mamánál, csak még egy szép lila szalag kellene!
— Miért nem piros? Az sokkal vidámabb! — vélte a húga.
— Nem tudod, te butus, hogy Advent bűnbánati idő, és annak a színe a lila? Szerdán mondta Anna néni, a hitoktatónk. Különben szerintem a lila szebb, mint a piros, — dehát ízlések és pofonok különbözők...
Klárika közbevágott:
— Hagyd már a pofonokat! Mi nem akarunk verekedni! De ha érdekel, nekem van lila szalagom, Erzsi nénitől kaptam. Eljöhetek én is?
— Persze hogy jöhetsz. Négyre légy ott az elsőn Mamáéknál!
— Jó — hagyta rá Klárika, és becsöngetett Erzsi néni ajtaján, aki egy hónapja a „pótnagymamája” volt. Délután négykor nagy nyüzsgés volt Nagymamáéknál. Még a kicsi Veronika is ott állt a nagy asztal mellett, és buzgón adogatta Mamának a fenyőgallyacskákat, meg a drótokat.
— Mindjárt kész — jelentette ki Nagymama. — Ráteszem a szalagot és a négy gyertyát, aztán egyiket meggyújtjuk.
— Miért nem mindet? — kérdezte Veronika. — Olyan sötét van... Még félnék is, ha nem lennétek itt mellettem...
Nagyapa megmagyarázta:
— Az első héten csak egy gyertyát gyújtunk, aztán karácsonyig minden héten eggyel többet. Ez emlékeztet azokra a hosszú-hosszú évezredekre, amikor az emberek a Megváltót várták. Ahogy közeledik Jézus születése, mindig több és több a fény!
— Mert Ő a világ világossága — jelentette ki Andris büszkén, mert ő már ezt is tanulta. Az égő gyertya halvány fénye szétterült a szobában. A három másik gyertya árnyéka imbolygott a falon, az utcáról beszűrődött a város zaja, és előbb kicsit félénken, majd egyre lelkesebben csendült fel a gyerekek ajkán az ősi fohász:
„Harmatozzatok, égi magasok!Jöjj el, édes Üdvözítőnk!”Klárika megilletődötten állt a három testvér mellett. Milyen szép is ez a titokzatos várakozás... Aztán felkiáltott:
— Csókolom Margit néni, csókolom Jóska bácsi!
Valaki villanyt gyújtott, és akkor látták, hogy a szülők is együtt imádkoztak velük.
— Én még mutatok valamit — szólt Mártika, és előhúzott a köténye zsebéből egy kis fehér papír-ingecskét.
— Tegnap kaptam a hittanórán. Anna néni mondta, hogy karácsonykor a Jézuska születésnapja van, ezért nem igazság, hogy mi akarunk ajándékot kapni. Azt adjuk neki, hogyha valami jót teszünk, fölhajtunk egy kis csipkét, és karácsonyra kihímezzük neki a kisinget.
— Ahogy Mária is ingecskét készített, mikor a kis Jézust várta — tette hozzá Anyuka.
— Nekem is csináljatok egyet! — kiáltott Veronika lelkesen. És Klárika is megszólalt halkan: — Én is szeretnék... Sajnos, nem vagyok hittanos, de jövőre lehet, hogy beírat anyukám. Ugye Margit néni, nekem is készít egyet?
— Igen, holnapra kapsz majd Veronikával együtt — simogatta meg Anyuka a kislány selymes barna haját.
Este, amikor Anyuka végigjárta a három ágyat, és keresztet rajzolt minden gyermeke homlokára, eloltotta a villanyt, és csak ennyit mondott:
— Pszt, aludjatok szépen! Ilyenkor járnak körbe láthatatlanul az angyalok, és összegyűjtik a gyerekek jóság-virágait...hogy karácsonyra odatehessék a kis Jézus jászolához.
Andris alig várta, hogy Anyuka becsukja az ajtót. Aztán a sötétben odalopódzott a szoba másik sarkába, ahol egymás mellett állt Márti és Veronika ágya. Suttogva megszólalt:
— Lányok, mit szóltok hozzá, azért mi is készíthetnénk valami ajándékot karácsonyra Anyunak, Apunak, meg Nagymamáéknak is!
— Még Erzsi néninek is kéne, meg Klárikának — súgta vissza Veronika.
Márti ugyanolyan halkan hozzátette:
— Mert azt is mondta Anna néni, hogy ha valakinek örömet szerzünk, Jézus úgy veszi, mintha neki adtuk volna...
— Mennyi pénzetek van?
— Hát nem sok — szólt Márti. — De nem is ez a lényeg. Anyu nem örül, ha valami haszontalanságra költjük a zsebpénzünket!
— Persze, hogy nem haszontalanságra! Nagymama segít, hogy olyant készítsünk, aminek Anyuék örülnek. Anyu meg abban segít, mit adjunk Mamáéknak. Veronika felült az ágyában, aztán súgva szólt:
— Csináljunk karácsonyfadíszeket! Mamának van sok szép színes papírja.
— Én már tudok horgolni, készítek egy kis edényfogót. Mama ad fonalat — így Márti.
— Én meg ha kapok cukrot vagy csokit, elteszem és szépen becsomagolom. Meg rajzolni is lehet sok szépet — javasolta Andris.
— Tudok hajtogatni papír-angyalokat! — szólt közbe Veronika.
— És megtanuljuk Mamánál zongorázni az „Ó gyönyörű szép” meg a „Csendes éj” karácsonyi énekeket. Én furulyán megtanulom a „Pásztorok”-at...
Apuka benyitott.
— Mi van gyerekek, nem alusztok? Jó volna már, ha csöndben lennétek! Igen?
Andris villámgyorsan bebújt a takaró alá.
— Igen, Apuci, már alszunk is...
Aludtak és megálmodták a karácsonyi örömszerzést. Majdnem mindennap folyt a készülődés Nagymamáéknál: zongora, furulya, énektanulás, fenyőfadísz-készítés, kézimunka, rajzolás, papír-hajtogatás. Nagyapa a gyerekek közreműködésével agyagból elkészítette a kis Jézus, Mária és József szobrocskáját. — A többit majd jövőre! Most ezekhez csak papírangyalok lesznek! Volt még mézestészta-sütés, és naponta gyertyagyújtás a koszorún. Klárika is sokszor ott volt velük. Egy este azt mondta otthon:
— Anyu, ez a karácsonyvárás többet ér minden játéknál. Nálunk is lehetne így... Szerintem ne is legyen ajándék, csak ünnep!
Anyja átölelte.
— Tudod mit, kislányom? Meghívjuk Erzsi nénit karácsonyestére, ne legyen olyan egyedül...
Eljött a szenteste. Nagymamáéknál egy nagy cserépben állt az asztalon a töves kis fenyő — amit Nagyapa később ki akart ültetni a ház elé — gyertyákkal, díszekkel, alatta a Szent Család agyagból, körülötte papír-angyalok és a három „kihímezett” ingecske.
— „Mennyből az angyal” — énekelték együtt, majd Édesapa felolvasta Jézus születésének történetét. Közösen imádkoztak a családért, a hazáért, a betegekért és szenvedőkért, s végül a hitetlenekért, hogy ők is odataláljanak az értünk emberré lett Istengyermekhez. Ének, zongora, furulya, és az apró ajándékok átadása után Anyuka sorban megcsókolta három gyermekét, és így szólt:
— Ugye, milyen csodaszép, hogy a Mennyei Atya legnagyobb ajándéka számunkra Jézus, aki gyermekként jött el közénk karácsony éjjelén... De én is akarok súgni egy gyönyörű meglepetést: tavaszra Isten új kistestvért küld nektek, aki már itt mocorog a szívem alatt...
Apa, gyerekek, nagyszülők meghatódva néztek Anyuka fénylő szemébe, és szívük megtelt hálával. Ó igen, ez a legnagyobb, a legszebb ajándék!
7. Zsuzsika
Nagymamáékkal szemben, az első emeleten lakott egy ápolónő, akinek kislánya, Arany Zsuzsika, Andris osztálytársa volt. Sokat nem tudtak róluk, mert rendkívül visszahúzódó, zárkózott emberek voltak. Zsuzsinak sok problémája akadt az iskolával is: rengeteget hiányzott, gyakran elkésett, máskor a leckéje nem volt készen.
Andris felháborodva mesélte otthon:
— Képzeld anyukám, Zsuzsi még az osztálykiránduláson se akart részt venni. Pedig az osztályfőnökünk felajánlotta, hogy kifizeti az útiköltségét. De ő csak vállat vont, és azt mondta, hogy nincs kedve eljönni.
— Talán több szeretettel kellene foglalkoznotok vele — vélte Anyuka. — Ti csak lenézitek és kicsúfoljátok, pedig nem tudhatjátok, miért ilyen kiállhatatlan. Andris elgondolkozott. Azt tudta, hogy Zsuzsi anyukája sokat dolgozik, néha még éjjel is. A fizetése meg kevés. De ez nem ok arra, hogy Zsuzsi ne álljon szóba osztálytársaival.
— Talán a lányokhoz több a bizalma — gondolta Andris, és elhatározta, hogy Mártival, a húgával együtt meglátogatják Zsuzsikát.
Becsöngettek. Hosszú szöszmötölés után végre megjelent az ajtóban a kislány.
— Beszélni szeretnénk veled — szólt Márti. — Bemehetünk?
— Gyertek csak, igaz, Anyukám nincs itthon. Most is dolgozik bent a kórházban.
— És Apukád?
— Apu már egy éve itt hagyott bennünket. A nagymama miatt... Aztán talált egy új élettársat. Azóta felénk se jön. A bátyám vidéken tanul, kollégiumban lakik. Sokba kerül, de nagyon okos fiú, több kémiaversenyen ért el helyezést. Anyu azt akarja, hogy főiskolán tanuljon tovább.
Miközben mindezt elhadarta, bevezette a két vendéget a kisebbik szobába. Áporodott orvosság- és vizeletszag csapta meg az orrukat. Egy tiszta ágyon lesoványodott öreg néni feküdt, félig ülve, mellette a széken tálca, egy tál étellel. Zsuzsika leült, és folytatta asz idős beteg etetését.
— A nagymamám — mondta közben. — Egy éve bénán fekszik. Etetni kell, és tisztábatenni. Mint egy kisbabát.
Andris és Márti még nem látott ilyet. Náluk mindenki egészséges volt. Vagy legalábbis mozgásképes. Még nagypapáék is...
— És te szoktál vele foglalkozni? — kérdezte Márti csodálkozva. Hiszen még Zsuzsika is alig múlt tízéves.
— Én is, meg anyukám, ha itthon van. Ő mondta, hogy amíg bírjuk ápolni, nem adja intézetbe az édesanyját. — Nincs vele sok baj — tette hozzá. — De hosszabb időre nem lehet egyedül hagyni.
Az étel elfogyott, és Zsuzsika egy bögréből szívószállal megitatta a nagymamát. Aztán lágyan megsimogatta az öregasszony ráncos, szenvedő arcát.
— Kö-kö-kö-szö-nöm an-gyal-kám — motyogta alig hallhatóan a beteg. — Jó vagy... — próbálta ajkaival kiformálni a szavakat. Andris és Márti megértett mindent. Kezdték sajnálni és szeretni Zsuzsikát. Andris még egy kicsit szégyellte is, hogy neki olyan jó dolga van. Márti megcsókolta a kislányt.
— Ugye hozhatunk néha egy kis süteményt meg gyümölcsöt a nagymamának?
— Igen, nagyon szereti. Csak drága, ritkán kap ilyesmit.
— Meg persze, neked és anyukádnak is — tette hozzá Márti, és csendesen kiléptek az ajtón. Aztán mindenről beszámoltak Nagymamának, aki megígérte, hogy ő is próbál segíteni.
8. A negyedik gyerek
Karácsony estéjén jelentette be Anyuka a nagy Titkot: tavaszra kisbaba érkezik a családba! A három gyerek nagyon meghatódott, és úgy érezték, hogy ez volt számukra a legszebb karácsonyi ajándék. Újév napján együtt mondták el az esti imádságot. András Apuka térdén ült, Veronika Anyu ölében, Márti közöttük. Az ének végén Apu így szólt:
— Gyerekek, ugye tudjátok, hogy tavasszal megszületik a kis testvérke. Azt még nem sejtjük, kislány lesz-e vagy fiú...
Andris közbevágott:
— Fiú következik! Az nem igazság, hogy a lányok vannak többen! Akkor nekem is lenne párom...
A lányok leintették:
— Inkább lány legyen, mert az nem kiabál annyit, és nem verekszik! Anyuka azt mondta, ha lány lesz, Magdolnának fogjuk hívni!...
— Ha fiú lesz, akkor Péternek — szólt közbe Apa.
— Igen, ez jó — kiáltott Andris — mert András apostolnak is Péter volt a testvére, és ő vezette el az öccsét Jézushoz!
— Persze, eredetileg őt se Péternek hívták, hanem Simonnak — szólt Anyuka. — Jézus nevezte el Péternek...
— ... Ami kősziklát jelent — tette hozzá tudálékosan Andris. Apa közbeszólt:
— Egyelőre mindegy, fiú-e vagy lány — ahogy a jó Isten akarja. Én inkább azt szeretném kérni tőletek, hogy az Iciri Baba érkezéséig kíméljétek Anyukát, segítsetek sokat, és soha ne okozzatok neki szomorúságot!
— Így lesz! — fogadkoztak buzgón, aztán Márti csendesen megkérdezte:
— És, és... az nagyon fáj az anyukának, amikor kibújik testéből a kisbaba?
Anyu megsimogatta:
— Igen, az fáj, de amikor először meghallja sírni a gyermekét, olyan boldogság tölti el, hogy minden szenvedését elfelejti!
Veronika még szorosabban odabújt Anyukához.
— És Anyuci, mondjad, az is fájt neked, amikor én megszülettem?
— Igen, fájt, de utána nagyon örültem neked...
— Akkor ezután még jobban szeretlek! — szólt a kicsi lány, és megcsókolta Anyuka arcát, aztán a hasát, amelyben a kisbaba mocorgott.
A gyerekek igyekeztek sokat segíteni, néha még veszekedtek is, ki szereti jobban Anyukát. Nagyapa vállalta, hogy Veronikát elkíséri az óvodába, és délután elmegy érte, mert az utolsó hetekben Édesanya már szabadságon volt. Készítgette a baba-holmit: szép fehér kabátkát kötött, Nagymama pedig takarót horgolt. Veronika átköltözött egy nagyobb heverőre, és rácsos ágyát berendezték a kisbabának.
Azért ez a várakozás mégsem volt egészen felhőtlen. Anyuka sokszor érezte magán az ismerősök szánakozó tekintetét. Mintha egy kicsit bolondnak, sőt felelőtlennek tartanák, amiért meg akarja szülni a negyedik gyermekét. Egyik kolléganője nyíltan meg is jegyezte:
— Nem túlzás ennyi gyereket vállalni a mai világban? Hogyan bírjátok majd anyagilag?
De Margit anyuka nem sokat törődött az emberek véleményével. Őt a szülei arra nevelték, hogy az ember nem akkor lesz boldog, ha csak önmagának él, hanem minél több jót osztogat másoknak, annál több marad neki is. Ők erre példát adtak a családban is, a faluban is, ahol azelőtt tanítottak. Két bátyja is a közösségért dolgozik: egyik orvos lett, a másik pap — ő meg óvónő. Ebben a családban természetes volt, hogy egy nő akkor lesz boldog, ha a rábízottakért áldozatot is tud hozni... Így hát könnyen „megfelelt” a kérdezőnek:
— Szerintem a gyermekvállalás nem elsősorban anyagi kérdés. A gazdag nyugati országokban is fogy a népesség. De ha dolgozunk és takarékosan élünk, nem fognak éhezni a gyerekeink azért, mert többen vannak. E téren túl sok a nyafogás, nagyok az igények, és erős a divat hatása. De ez engem nem érdekel!
Március végén egy hétfői napon Andris és Márti együtt jöttek az iskolából. Nagyapa is megérkezett Veronikával. Nagymama a kapuban várta őket.
— Ne menjetek föl, nincs otthon senki. Apuka bevitte Anyucit a kórházba, mert már nagyon készülődött a kis testvérke. Maradjatok nálunk, míg megérkezik.
A gyerekek bevonultak Nagymamáék lakásába, de nem volt kedvük játszani. Vacsorázni is alig tudtak az izgalomtól.
— Imádkozzunk együtt Anyukáért és a kisbabáért, hogy egészségesen megszülessen — javasolta Nagymama. Így is tettek, de Andris kétpercenként kinézett az ablakon, hátha meglátja a sarkon Édesapát. Aztán besötétedett.
Csöngettek.
Mindenki izgatottan fölugrott. Márti szaladt ajtót nyitni.
Apuka jött be mosolyogva.
— Van egy nagy újság...
— Mondjad, mondjad már!
— Péter! Petike, nagy, erős fiú, több mint négy kiló!
— Hurrá! — üvöltött Andris, és össze-vissza csókolta Apukát. Mikor végre le tudott ülni, Veronika odabújt hozzá, és szinte súgva kérdezte:
— És Anyuka? Jól van, nem fáj semmije?
Apu megsimogatta.
— Jól van ő is. Sokat szenvedett, mert nagy volt a baba, és nehezen tudott kibújni. De mikor odatették mellé, már mosolygott, és azt üzeni, hogy mindenkit csókol!...
Végre eljött az a nap is, amikor Anyuka hazatérhet a kórházból a kistestvérrel. Iskolából, óvodából hamarabb megérkeztek a gyerekek, hogy együtt fogadják a várva-várt Vendéget. Apuka hozta be a síró „csomagot” a szobába, és az asztalra tette. Anyuka kibontotta. Nagymama, nagyapa az ajtóból nézték, amint a „nagyok” kíváncsian vizsgálgatják a kapálódzó apróságot.
— Milyen pici keze van! — jegyezte meg Mártika.
— Dehát csak sírni tud, nem lehet vele játszani — szólt Andris. — És még haja sincs, olyan a kis kopasz feje, mint egy kugligolyó...
— Én meg akarom puszilni — nézett kérő tekintettel Anyura Veronika.
— Lehet, de csak a fejebúbját, vagy a talpát, nehogy fertőzést kapjon!
Veronika áhítattal lehelt egy csókot Petike homlokára.
— Én azért szeretem akkor is, ha kopasz és még nem tud beszélni — szólt komoly arccal.
Anyuka tisztába tette a kisbabát, majd belefektette a Veronikától „örökölt” rácsos ágyba. Aztán körülállták a kicsikét, és együtt köszönték meg a jó Istennek ezt az élő ajándékot.
— Énekeljünk is neki! — javasolta Márti. Az ének végét csöngetés szakította meg. A szomszéd Klárika jött Erzsi nénivel.
— Megnézhetjük a babát?
Klárika sokáig elragadtatva nézte a picit. Erzsi néni fölsóhajtott:
— Ó ha nekem is lenne egy ilyen aranyos kis unokám! Aztán így folytatta:
— Kedves Margitka, hoztam néhány apróságot. Fogadja szívesen ezt a sapkát és ingecskét a babának, meg ezt a kis süteményt. Mikor én beteg voltam, annyi mindent kaptam maguktól...
Este, amikor Klárika ágyához odajött anyukája, hogy egy csókkal jó éjszakát kívánjon neki, kislánya odasúgta:
— Anya, olyan aranyos a kicsi Petike! Minden játékomat odaadnám, ha lenne egy ilyen testvérkém!
Mikor Borosék a kisbabát hazahozták, érkezését eleinte osztatlan lelkesedés fogadta. Anyuka és Apuka boldog volt, hogy a negyedik gyerekük is egészséges, és most már két fiuk és két lányuk van. Nagymama büszke volt a hetedik unokájára, és őszintén sajnálta a lépcsőházban lakó Erzsi nénit, akinek egy se jutott. A gyerekek körülrajongták a testvérkét, és alig várták, hogy játszani is lehessen vele. Márti egy kicsit lenézte a barátnőjét, Klárikát, amiért neki még testvére sincsen, bár titokban ő se bánta volna, ha Petike helyett Magdika érkezik. Aztán kezdtek jönni a gondok. A kisbabának nem lehetett megmagyarázni, hogy normális ember éjjel alszik, és nappal eszik. Ő inkább nappal szeretett aludni, és a fél éjszakát végigsírta. Apuka leköltözött éjjelre Nagymamáékhoz, mert egy buszvezető nem alhat el a volán mellett, ha éjjel nem tudta kipihenni magát. Anyuka karikás szemekkel, támolyogva készítette el a gyerekek reggelijét, de mikor elmentek az iskolába, óvodába, ő legalább nappal alhatott egy keveset. Andris méltatlankodott:
— Miért nem lehet megnevelni az Öcsit? Igazán lehetne ránk is tekintettel! El fogok aludni a matekórán!
Márti hozzátette:
— Ez egy bőgőmasina! Nem lehetne visszaküldeni?
Csak Veronika védte a testvérkéjét:
— Ő nem tehet róla, biztos fáj a hasa...
— Persze, mert te nyugodtan elkéshetsz az óvodából!
De mindez még csak a kisebbik baj volt. A nagyobbik baj az alattuk lakó gyermektelen házaspár alakjában jelentkezett. Nekik volt ugyan egy kis kutyájuk, s az is szokott néha ugatni, de a gyereksírást sehogy se bírták elviselni. Margit anyuka véletlenül meghallotta, amikor ez a szomszéd-asszony méltatlankodva kiabálta a mellette lakóknak:
— Ez már mégiscsak sok! Tűrhetetlen állapot! Mi a fenének kellett nekik a negyedik gyerek? Még a három is sok, de azok legalább nagyobbak! Emberi jog, hogy tudjak pihenni! De ezek csak szaporodnak, és nincsenek másokra tekintettel. Hogy-hogy nem lehet megnevelni egy csecsemőt?
Anyuka sírva ment be a lakásba, és karjába vette Petikét.
— Látod, mennyi bajt csinálsz, te kis haszontalan! Dehát a mienk vagy, nem dobhatunk el!
Néhány hét múlva a kisbaba mégiscsak megszokta a „rendet”. Éjjel csak ritkán sírt föl, megtanult mosolyogni, és szépen gyarapodott. Most más gondok jöttek.
Andris egy este föltette a kérdést:
— Anyuci, a nyáron hova megyünk nyaralni?
— Kisfiam, idén együtt nem mehetünk, mert Petike még kicsi, szopós baba, itthon kell vele maradnom. Esetleg Nagyapáékkal elmentek egy kicsit...
— De én veletek szeretnék!
— Értsd meg, ez most lehetetlen. Ekkora gyereket még nem vihetünk el. És nagyon sokba is kerülne. Most egy kicsit takarékosabban kell élnünk.
Márti is rákezdte:
— Hát igen, a Szabina is csúfolt, hogy ilyen ódivatú ruhákban járok! Nekik persze telik a butikos cuccokra, mert csak egy testvére van! Mondta azt is, hogy lenni akart új testvére, de az anyukája elvetette, mert szerinte a mai világban fölösleges annyi gyerek...
— Édes kislányom, te beletörődtél volna, hogy Petikét megöljük a születése előtt, azért, hogy nekünk és nektek kényelmesebb legyen az életünk?
— Jaj nem, nem! Csakhát tudod, Anyukám, az osztályban sokszor kicsúfolnak a gyerekek, amiért mi olyan sokan vagyunk...
— És szerinted nagyon rossz az, hogy ennyien vagyunk?
Veronika közbevágott:
— Nagyon-nagyon jó, hogy sokan vagyunk! Én gazdag vagyok, mert van Anyukám, Apukám, három testvérem, és még Nagymamám, Nagypapám is! És olyan boldogság, hogy engem ilyen sokan szeretnek...