Rozmaring utca 6. (13-16. fejezet)

13. Anyu, hol vagy?

Aradi Béla gimnáziumi tanár kissé nyugtalanul ült íróasztalánál a negyedik emeleti lakásban. Dolgozatokat javított. A két kisfiú — az ötéves Balázs és a hároméves Csaba — már aludt a másik szobában. Az apa egyre idegesebb lett, már nem tudta, mit olvas, a betűk táncolni kezdtek előtte. Majdnem tíz óra, és a felesége még mindig nem jött haza. Az utóbbi időben gyakran előfordult, hogy esti programja akadt — német tolmács volt egy külkereskedelmi vállalatnál — de mindig szólt előre: Béla, ma későn jövök, fektesd le e gyerekeket, vacsorázz meg egyedül. De most hol lehet, miért nem jön már? Lelki szemei előtt megjelent Regina bájos, szép arca, ragyogó szeme, selymes, hullámos haja. Az egykori tanítvány, okos, gyönyörű kislány, majd az érett nő, az egyetemista — ó nem tudott ellenállni, beleszeretett, és büszke volt a kellemes, csinos menyasszonyára, aztán feleségül vette. Az első évek csodálatosak voltak, született két gyönyörű kisfiuk — aztán mintha kezdett volna kihűlni a nagy szerelem. A csókok hidegebbé váltak, a hétköznapok szürkévé. A kissé félszeg, kopott, kevéspénzű férj már nem volt olyan vonzó, mint régen. — Talán én vagyok a hibás? — töprengett Béla. — Túlságosan leköt az iskola, se időm, se kedvem a szórakozásra, már régen voltunk színházban, koncerten... de a gyerekek miatt se lehetett. Régebben a mama el-eljött vigyázni rájuk, de ő nem nagyon bírta Reginát, mindig összezördültek valamin... Rám is neheztel, hogy őt választottam, meg hogy nem volt templomi esküvő... A vallással is szakítottam, mert Regina nem hívő, a gyerekeket se engedte megkereszteltetni. Mindent föladtam érte, de vajon jól tettem-e?... Én a szürke kis tanár, ő a csinos, nagyvilági nő, akit körülrajonganak a kollégái...

Csöngettek. Aztán fordult a kulcs a zárban és kinyílt az ajtó. Megjött! Végre... Béla felállt és az előszobába sietett. Át akarta ölelni a feleségét, de ahogy ránézett, lehervadt arcáról a mosoly. Regina félretolta és berontott a szobába. Egyenesen a szekrényhez lépett.

— Csendesen, már alszanak a fiúk! — hebegte a férfi és vállon ragadta a feleségét. — Mi történt? Ülj le és beszéljünk komolyan.

Regina egy pillanatra megállt, aztán kivett egy nagy bőröndöt, és kezdte beledobálni a ruháit, ékszereit. Béla megkövülten nézte.

— Mi történt? Ülj már le és magyarázd meg, amit csinálsz.

Regina ránézett. Most egyáltalán nem volt vonzó. Béla úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolná meg a szívét.

— Nézd Béla, nekem elegem volt ebből a nyomorúságos életből. Az idegeimre megy a háztartás, a két gyerek, az iskolád, a dolgozataid, a vacak kis fizetésed, a gyámoltalanságod. Egy kis senki vagy, unom az életet melletted, nem akarok itt nyomorogni tovább. Tudd meg, találtam valakit, aki százszor különb nálad. Igen, igen, egy német üzletember. Már jó pár hete, hogy megismertem. Elegáns, gazdag, és jó megjelenésű. Igazi férfi. Elmegyek vele, tőled el fogok válni. Értsd meg, élni akarok, boldog akarok lenni!

Béla elsápadt. Csak ennyit tudott kinyögni:

— És... és a gyerekek?

— Te akartad őket, neveld föl, ahogy tudod. Nekem egyelőre nem fognak hiányozni.

— De... de... de hát anya vagy te? Hiszen eddig törődtél velük, szeretted őket, vagy nem?

— Jó, jó, hagyjuk az érzelmeket. Lehet, hogy néha hiányozni fognak. De egyelőre megleszek nélkülük. Megszültem, itt hagyom neked őket. Majd az anyád segít fölnevelni. Ő úgyse volt soha jó szívvel hozzám. — No, Isten veled, meghagyom neked a lakást és a gyerekeket. Nem mondhatod, hogy önző vagyok. — Majd jelentkezni fogok, és mielőbb elintézzük a válást.

Béla még egyszer megpróbálta megfogni Regina kezét, de az félrelökte.

— Ne legyünk érzelgősek. Isten áldjon, légy boldog nélkülem. Itt vár lent Gerhard a kocsijában, sietek.

Fogta a bőröndöt és elment. Béla csak állt egy ideig, aztán leroskadt az íróasztal mellé, és kezébe temette az arcát.

— Vége!...? Istenem, most aztán mit csináljak?

Ki akarta nyitni az ablakot, hogy egy kis friss levegőt vegyen, de a másik szobában fölsírt a kisebbik gyerek.

— Anyu, hol vagy? Anyu-u-ú!

Béla ráborult az íróasztalra és rázni kezdte a zokogás. Aztán reggel lett. A kijavított dolgozatokat a táskájába gyömöszölte, megivott egy kávét, és készített egy kis reggelit a gyerekeknek. Aztán bement a kis szobába és költögetni kezdte őket.

Balázs kinyitotta a szemét.

— Hol van anyu?

Béla megsimogatta a fiúcskát.

— Elutazott. Most egy ideig nem lesz itthon. Kelj föl, megyünk az óvodába. Balázs engedelmesen kimászott az ágyból, belebújt a papucsába és megcsiklandozta Csabika orrát. Az meg kiabálni kezdett.

— Anyu, gyere! Anyu, hol vagy?

Balázs a kicsi ágyára ugrott és ő is kiabált.

— Vau, vau, anyu elutazott, de apu itt van! Vele megyünk az oviba. Na gyere, öcsi, hajrá!

És jót hancúroztak. Béla az ajtóból nézte őket.

— Még jó, hogy nincs első órám. — Aztán elgondolkozott. — Nem igaz, nem lehet igaz. Az este már úgy voltam, hogy leugrom az erkélyről. Á, hülyeség! Itt ez a két gyerek, ha már az anyjuk megbolondult, nekem kell helytállnom. Nem fogom föladni egy ostoba nő miatt! Még ma beszélnem kell az anyámmal. Hm... nem lesz könnyű, de muszáj. Egyedül nem bírom megoldani.

Aradiné szemrehányó tekintettel nézett a fiára.

— Telefonáltál, itt vagyok. Elmondtad, mi a helyzet. Azt gondolod, meglepődtem? Én ezt már akkor sejtettem, amikor hét évvel ezelőtt feleségül vetted a volt tanítványodat. Nem mondom, csinos kislány volt, túlságosan is az. Okos is, szép is - de más értéket nem találtam benne. Én figyelmeztettelek, de vak és süket voltál, hiába mondtam bármit. Talán még jobb is, hogy nem volt egyházi esküvő. Így könnyebb lesz a válás. De csak úgy itt hagyni két gyereket... hát anya ez? Mondd, anya ez?

Béla leroskadt egy székre.

— Jó, én is hibás voltam, de ezt most hagyjuk. El tudod vállalni a gyerekeket, amíg rendeződnek a dolgok? Én most képtelen vagyok foglalkozni velük. Elég, ha a munkámat el tudom látni. Olyan vagyok, mint akit letaglóztak.

— Fiam, fiam, mindig elég gyámoltalan voltál. Talán mert apa nélkül nőttél fel? - Rendben van, segítek. De remélem, nincs kifogásod ellene, ha én vallásosan fogom nevelni őket.

Béla megcsókolta az anyja kezét.

— Neveld őket úgy, ahogy engem neveltél. Gyakran meg fogok jelenni, néha el is hozom őket. Apára is szükségük van, én szeretnék jobb apa lenni, mint az apám volt, aki négyéves koromban otthagyott bennünket.

A két kisfiú elég hamar megbarátkozott a mamával. Készségesen elindultak vele. Ám azért a kicsi még megkérdezte az apját:

— De apu, mikor jön haza az anyukám?

Béla két napig bírta a gyerekek nélkül. A harmadik napon estefelé fogta magát és elutazott a város másik végébe, az anyjához, hogy lássa őket. Jó későn ért haza, lehetett már tizenegy óra is. A lépcsőházban összetalálkozott az alatta lakó Erdős Nórával, aki a korlátra dőlve sírdogált.

Béla megállt és szánakozva nézett rá.

— Valami baj van? Segíthetek?

Nóra fölnézett, aztán újra elsírta magát.

— Ó Istenem, mit csináljak ezzel a lánnyal?! Nem tanul, bukásra áll, pedig jó esze volna. De csak a buli, a divat, a haverok!... Nem bírok vele, próbáltam a lelkére beszélni, de azt kiabálta, hagyjam békén!... és elrohant. Most aztán nem tudom, hol csavarog az éjszakában...

— Ő... ő a maga lánya?

— A nevelt lányom. Kétéves kora óta van nálam. Az unokanővérem összejött valakivel, de mikor terhes lett tőle, otthagyta. Még szép, hogy megszülte a gyereket, de fölnevelni már nem is akarta. Csecsemőotthonba került a kicsi, onnan hoztam el. Olyan szép, aranyos kislány volt... nagyon ragaszkodott hozzám. Jobban szerettem, mintha én szültem volna. Magányos voltam, családra vágytam, de valahogy nekem nem sikerült. Örültem, hogy legalább egy gyerekem van. Kedves, okos, szeretetreméltó kislány volt. Most kezdett megbolondulni, mióta kamaszodik. Teljesen megváltozott. Mit csináljak vele? Ne haragudjon, hogy ilyenekkel untatom, de már nem bírtam tovább...

Béla hosszan ránézett.

— Megértem, mert magam is nagyon el vagyok keseredve. Itthagyott a feleségem. — És elmondott mindent. Úgy érezte, ez a nő megértő hozzá. Valami megnevezhetetlen szívjóság áradt belőle, amit Reginában hiába keresett.

— Most az anyámnál van a két gyerek. Tudom, hogy jó kezekben vannak, de nekem borzasztóan hiányoznak. Egyedül viszont nem boldogulok, ha a munkámat is el akarom látni.

— Nem szeretek tolakodni, de én szívesen segítenék. Igaz, egy üzletben dolgozom, és köt a munkaidőm, de nagyon szeretem a gyerekeket. Talán néha elhozhatnám őket az óvodából, vagy játszanék velük, amikor magának iskolai elfoglaltsága van... Ez nekem is örömet jelentene. Katikám úgyis sok bánatot okoz.

— Köszönöm a kedvességét, majd megbeszéljük az édesanyámmal.

— Talán még az én kis haszontalan Katámnak is jót tenne, ha néha gyerekekkel kellene foglalkoznia...

Eltelt néhány hét, és egész jól bevált a Nóra által javasolt segítség. A válási tárgyalás is megvolt, és Regina végleg eltűnt Béla életéből. Viszont egyre jobban vonzódott ehhez az egyszerű, de intelligens nőhöz, aki olyan szeretettel bánt a két kis lurkóval, mintha az anyjuk lett volna. A gyerekek is megszerették.

Béla gondolkozni kezdett.

— Igaz, pár évvel idősebb nálam, de be kell vallanom magamnak, hogy tetszik. Kellemes, melegszívű, okos nő, és nem is csúnya. Vajon nem lenne-e jobb feleség, mint Regina volt? Persze, az anyám ellenezne egy ilyen kapcsolatot. Nem való hozzám — mondaná — nincs diplomája, egy nagy élelmiszerboltban dolgozik. Viszont művelt nő, sokat olvas, szereti a komoly zenét.

Béla egyre többet beszélgetett Nórával. Kiderült, hogy a nő hívő katolikus, vallási műveltsége magas, és Katát is így akarta nevelni. De a kislányt erősen befolyásolták gúnyolódó társai, így aztán kimaradt a hittanórákról. Ez nagyon bántotta Nórát. Próbált vele beszélgetni, de a lány egyre jobban elidegenedett tőle. Az se tetszett neki, hogy annyit foglalkozik a két kisfiúval. Talán féltékeny lett rájuk?

Egy tavaszi estén megint nem jött haza, amikorra ígérte. Valami szórakozóhelyre hívták a barátnői, és összeismertették két idősebb fiúval. Az egyik azzal dicsekedett, hogy neki már van jogosítványa, és az apja autóját rendszeresen használhatja. Beültek öten a kocsiba, és a városban elkezdtek furikázni. A fiúk kissé kapatosak voltak, és gátlástalanul száguldoztak a kihalt utcákon. Egy fordulóban kisodródtak és fölborultak. Az egyik fiú meghalt, a többiek is súlyosan sérültek. Kata a kórházban tért magához. Onnan értesítették Nórát, aki egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Berohant a kórterembe, és sírva ölelte-csókolta a lányát, aki összezúzott arccal, törött lábbal feküdt az ágyon.

— Anyu, anyu, csakhogy itt vagy... Bocsáss meg, hülye voltam, nem hallgattam rád... Jaj, úgy fáj mindenem! De legalább élek! — Azt mondják, a többiek is itt fekszenek, de a Bence meghalt... Jaj Istenem, mi lesz velem?

— Semmi, semmi, kicsikém, meggyógyulsz. Csak térj már észhez, és ne állj szóba ezekkel a hőzöngő, huligán alakokkal!... Azt hitted, velük boldog leszel? Ostoba, önző, unatkozó fickók, szerintük egy nagy buli az élet, és azt csinálhatnak, ami épp tetszik... Könyörgök, ne menj utánuk, azokra hallgass, akik tényleg jót akarnak neked!

— Anyu, ezt nem kell mondanod, már rájöttem.

— Elég nagy áron, de én akkor is szeretlek. És ha megígéred, hogy okulsz a történtekből, én hajlandó vagyok minden rosszat elfelejteni!

— Anyu, tudod, közben arra is rájöttem, hogy tetszik nekem az a két kis srác, és már hiányoznának, ha nem lehetnék velük. Kezdem szeretni őket. De ugye, te egyformán fogsz szeretni mind a hármunkat?

— Ezt most miért mondod nekem?

— Mert észrevettem, hogy Béla bácsi szeret téged. Figyeld meg, előbb-utóbb megkéri a kezed...

— Ugyan már Kitti, miket beszélsz?

— De anyu, én szeretném...

Katának igaza lett. Egy szép májusi estén Béla virágcsokorral állított be Nórához.

— Én... én nem is tudom, hogyan kezdjem. De talán elég annyit mondanom: úgy érzem, jó anyja lennél a két kisfiamnak...

14. Az ifjú pár

András kíváncsian dugta ki fejét a bejárati ajtón. A lépcsőházban beszédet és lépéseket hallott, aztán ajtónyikorgást, dübörgést a szomszéd lakásban. Mi történt? Talán új lakók költöznek a 10-esbe? A 11-es lakás ajtaján kilépett a kisfiú és érdeklődve sompolygott a szomszédék nyitott ajtaja felé.

Egy húsz-huszonkét év körüli fiatalember lépett eléje.

— Hát te mit keresel itt? — kérdezte összeráncolt homlokkal. Mögötte pedig megjelent egy húsz év körüli lány, akit egyszer-kétszer már látott, amikor a szomszédban lakó Dezső néninél becsöngetett.

Andris nem jött zavarba.

— Én... én csak azt szeretném tudni, kik vagytok és hogy kerültetek ide. Ugyanis a mellettetek lévő lakásban mi lakunk, és tudnunk kell, kik a szomszédaink.

— Nem gondolod, hogy egy kicsit szemtelen vagy? — kérdezte a lány. — De nekem tetszik az őszinteséged. Hát gyere be. Végül is - legyünk jóban, hiszen mostantól mi fogunk itt lakni.

— Szóval legyünk haverok, rendben? — szólt a fiú és kezet nyújtott Andrisnak.

— De hát hova lett Dezső néni?

— Hová? Hát tudod, ő a nagymamám, és beköltözött egy nyugdíjas házba — így a lány.

— És a lakást ideadja nekünk, mert oda csak úgy mehet, ha nincs saját lakása. Persze, volt egy kikötése, ami nekünk nem nagyon tetszik.

— Kikötése? — meresztette Andris a szemét. — Az mi?

— Hát kikötötte, hogy csak akkor íratja ránk a lakását, ha megígérjük, hogy rendesen összeházasodunk, méghozzá templomban is. De ezt mi még nem akarjuk elsietni. Ma már nem ez a divat. És még mind a ketten tanulunk. Főiskolára járunk, tanárnak készülünk. Dezső mat-fiz szakos, harmadéves, én meg matematika-ének szakos, másodéves. Még soká lesz diplománk - várhatnánk addig.

Andris megrázta a fejét.

— Én még gyerek vagyok, de az a véleményem, hogy a nagymamának igaza van. Hogy élhettek egy lakásban, ha nem vagytok összeházasodva?

A fiú elnevette magát.

— Te még pólyás vagy ehhez, de ha tudni akarod, mi tényleg szeretjük egymást.

Andris is nevetett.

— Rendben van, az én szüleim is szeretik egymást. De igazán! Azért vagyunk mi négyen testvérek. És a nagymamámék az első emeleten, ők is szeretik egymást, és már nemsokára megünnepeljük az aranylakodalmukat.

— Jól van, te kisokos, tulajdonképpen igazad van. És a Dezső-nagymamának is, miért ne? Hiszen övé a lakás, annak adja, akinek akarja. Nagy dolog ez a mai világban! Melyik fiatal pár kezdheti ilyen jó kis lakásban?

Andris rájuk emelte ragyogó szemét.

— Akkor én bemutatkozom: Boros András vagyok, tíz éves, negyedik osztályos tanuló. Az apukám buszvezető, Boros József, és az anyukám Búzás Margit, óvónő. Ő most gyesen van a kisöcsémmel, Péterrel, aki a tavasszal született. De van két húgom is: Márta nyolcéves és Veronika öt. A nagyszüleim, Búzásék is ebben a lépcsőházban laknak, és ők nyugdíjas pedagógusok. - Na én már mindent elmondtam, most kérdezek. Tudtok-e sakkozni? Mert én nagyon szeretek sakkozni, de nincs kivel. Apu nem ér rá, a lányokat nem érdekli, az öcsikém még túl kicsi. A nagyapa meg túlságosan jól tud, és mindig megver. Szóval szeretnék valakivel sakkozni.

Dezső ránézett a gyerekre és hümmögött.

— Na most már végre vegyél levegőt! Jó, rendben, én is szeretek sakkozni, bár kevés az időm. Jönnek a vizsgák, tanulni kell. De azért gyakran átjöhetsz, estefelé itthon vagyunk, és elfogadlak haveromnak.

— De te még be se mutatkoztál!

— Tényleg! Tehát Csóka Dezső vagyok, matematikus tanárjelölt. Szereted a matekot?

— Én?! A legjobb matekos vagyok az osztályban. És zongorázni meg furulyázni is tanulok! — tette hozzá és a lányra nézett. Az meg odalépett hozzá és megsimogatta a fejét.

— Én Dezső Erika vagyok, a Dezső néni unokája. Ugye milyen érdekes, hogy a leendő férjem keresztneve azonos az én vezetéknevemmel?

— Ez tök jó — nevetett a gyerek.

— El tudnád mondani, kik laknak még rajtunk kívül ebben a lépcsőházban?

— Én ne tudnám? Na figyeljetek, sorolom, méghozzá visszafelé. Tehát: 12-es, Aradi Béla gimnáziumi tanár, magyar-német szakos, két kisfia van. 11-es: mi hatan, már elmondtam. 10-es: ti, kedves ifjú pár! III. emeleten: 9-es Erdős Nóra, bolti eladó, és a nevelt lánya Katalin, bár ő Kittinek nevezi magát, így előkelőbb. Alattunk a 8-asban egy nyugdíjas házaspár lakik, róluk nem sokat tudok, csak annyit, hogy van egy kutyájuk, amelyik folyton ugat. Elég kötözködősek, nem szeretik a gyerekeket. A 7-esben lakik Jolánka néni, tulajdonképpen Ilona, de mióta egy gyerekotthonba jár látogatni, Jolánka néni lett a neve. A másodikon lakik Erzsi néni, akit én szelídítettem meg, majd elmesélem. Ez volt a 6-os, az 5-ösben egy orvos-házaspár van, a lányuk Klárika a Márti húgom barátnője, és nemrég született egy kisfiuk, Gáborka. Mellettük a 4-esben egy család három gyerekkel, de azokkal nem nagyon vagyok jóban, mert elég verekedősek és rendetlenek. Azért is szeretnék inkább veletek barátkozni. Az első emeleten laknak a nagymamámék a 3-asban, a 2-esben az öregúr, és az 1-esben Zsuzsika meg az anyukája, a nagymamája nemrég halt meg. A földszinten garázsok és tárolók vannak. Na, meg tudtátok jegyezni?

— Hát... így egy szuszra kicsit sok, de majd igyekszünk, esetleg igénybe vesszük a segítségedet. Tehát: viszontlátásra holnap! Másnap estefelé Andris újra becsöngetett Dezsőékhez. Erika nyitott ajtót.

— Na gyere be öcsi, ülj le. Dezső még nincs itthon, kéne egy kis vacsorát készíteni, mindjárt jön. Be is vásároltam.

— Én segíthetek, otthon is szoktam - ajánlkozott Andris, de a konyhába belépve, fölkiáltott:

— Hű de sok piszkos edény! Ennyi még nálunk sincs, pedig mi hatan vagyunk. De az én anyukám naponta többször is el szokott mosogatni. Néha még én is. Nálunk muszáj rendet tartani, mert ha rumli volna, el se férnénk a lakásban.

Erika kicsit megütközve nézett rá.

— Hallod öcsi, te elég szemtelen vagy! Mi közöd hozzá, hogy milyen az én konyhám?

Andris krákogott egyet.

— Hát nem tudom, mit szólna Dezső néni, ha látná, mi lett a szép lakásából. Ő nagyon szerette a rendet, mit gondolsz, nem lenne jó utánozni?

Erika elnevette magát.

— Ha most segítesz elmosogatni, megígérem, hogy mindig rend lesz a lakásomban. Jó?! Tehát fogjunk hozzá. És mire Dezső hazajön, elkészítjük a vacsorát. Utána jöhet a sakkparti.

Andris nekigyürkőzött.

— És mikor hívsz meg az esküvőtökre?

— Már bejelentkeztünk. Májusban lesz a lakodalmunk. Csak szerényen, mert júniusban van a vizsgaidőszak, tanulni kell. De téged biztosan meghívunk!

15. Az öregúr

Búzás nagymamáék mellett, az első emelet középső lakásában lakott egy magányos idős ember: Müller Miklós. Nyugalmazott zenetanár volt. Nagyapa néha hallgatta a lakásajtón kiszűrődő csodálatosan szép hegedűszót. A fehérhajú idős férfi sötét szemüveget viselt és fehér bottal járt. Egyik nap nagymama megszólította:

— Müller úr, ne haragudjon, hogy zavarom, de szeretném megkérdezni, mióta lakik itt? Volt-e családja? Hogy tud egyedül megélni, hiszen úgy gondolom, alig lát valamit?

Az öregúr barátságosan válaszolt:

— Én itt őslakos vagyok. Sajnos, mióta a feleségemet elveszítettem, a látásom is egyre romlott. Most már csak foltokat látok. És nem lehet rajtam segíteni. Olvasni egyáltalán nem tudok, pedig rengeteg jó könyvem van, és szerettem is olvasni mindig. Már csak a zene vigasztal. Lemezeket is hallgatok, de legtöbb örömem abban van, ha a magam hegedűjén játszom. Hegedű-tanár voltam, a feleségem zongora-tanár. Ő hirtelen halt meg már öt éve, a szíve mondta fel a szolgálatot. Sokszor kísért zongorán, még megvan a pianínónk, azon is szoktam játszani, de a hegedű az igazi hangszerem. Van egy fiam, ő se fiatal már. Muzsikus, csellón játszik. Járja a világot, több zenekarban szerepel, de egyénileg is. Sajnos, nincsen családja. Így aztán még unokám se született. Pedig szeretem a gyerekeket, hiszen sokáig tanítottam. De már öreg vagyok, és az emberek kerülnek, mióta megvakultam.

Nagymama szeretettel simogatta meg az öregúr sovány kezét.

— Ha akarja, szívesen főzök magának is ebédet, hiszen olyan mindegy, hogy kettőnknek készítem, vagy eggyel többnek. És ha nincs terhére, összehozom a kis unokámmal. Tízéves, nagyon szereti a zenét, és az idős emberekkel is jól szót tud érteni.

— Jól van Búzás néni, küldje el egyszer hozzám.

Így történt aztán, hogy a kis Boros András a nagymama ösztönzésére becsöngetett Müller úrhoz. A vak zenetanár meglepődve nyitott ajtót. Andris a kezét nyújtotta.

— Nagymama mondta, hogy a bácsi szereti a gyerekeket. Meg hogy olyan szépen szokott muzsikálni. Hát én eljöttem egy kicsit zenét hallgatni. Tetszik tudni — tette hozzá — kettővel följebb is lakik egy házaspár, pont alattunk, akiknek nincs gyerekük, se unokájuk. De azok nem szeretik a gyerekeket. A néni mindig jajgat, hogy mi olyan sokan vagyunk. Mert tetszik tudni nekem van két húgom, meg egy icipici öcsikém. Nekik meg csak egy kutyájuk van. Azt sétáltatják minden nap, máskép halálra unhatnák magukat. Különben Kecskéséknek hívják őket, de én csak úgy mondom: a Kutyásék. Mert mindenük az a kis kutya. Csak ne ugatna annyit éjjel-nappal! Nagyobb lármát csinál, mint a kicsi Peti, pedig ő is szokott bőgni, főleg ha éhes.

Az öregúr nem győzte hallgatni a gyereket. De élvezte. Aztán leültette és így szólt:

— Te Andris, fiacskám, tudsz-e olvasni?

— Jaj, mit tetszik kérdezni, hát én ne tudnék?

— Jó, jó, de szépen olvasni nem mindenki tud ám!

— Én tudok! A templomban is szoktam ministrálni, és a fölolvasást legtöbbször rám bízzák, mert amit olvasok, jól lehet érteni.

— Na ez az! Tudod, mi a kérésem? Egy héten háromszor bejössz hozzám, és egy félórát fölolvasol nekem. Remek könyveim vannak, sokat tanulsz te is belőlük. És meg is fizetem a munkádat. Egy kevés zsebpénzzel, meg azzal is, hogy utána valami szépet hegedülök neked.

— Ez nagyon jó! És ugye akkor a bácsival jó barátok leszünk? Én nagyon szeretem az öregeket. Nagyapáék is tudják.

— Hát akkor viszontlátásra holnap.

— Délután ötkor jöhetek? - kérdezte a gyerek.

— Nagyon jó. Várlak.

Ettől kezdve Andris kétnaponként beült a vak zenetanárhoz fölolvasni. A kimaradt napokra meg beszervezte Dezsőt, a mellettük lakó egyetemi hallgatót. Annak is jól jött egy kis zsebpénz az ösztöndíj mellé. Annál is inkább, mert Erikával már kezdtek készülődni az esküvőjükre.

Andris sokat tanult a fölolvasott szövegekből. Miklós bácsi meg boldog volt, hogy újra előkerültek a kedves könyvei. Néha Andris a zongora-tudományát is bemutatta az öreg pianínón. A tanár úr kijavította, ha hibázott, de legtöbbször megdicsérte. A legszebb az volt, amikor elővette a hegedűjét és eljátszott néhány klasszikus dallamot. Egyszer a nagymama is átjött. Megállt az ajtóban és hallgatta az öregúr játékát.

Vivaldi „Négy évszak”-ából áradt a gyönyörű dallam. De a legmeghatóbb az volt, ahogyan a rakoncátlan, örökké nyüzsgő tízéves kisfiú ült a „heverőn”, és átszellemülten hallgatta a zenét...

16. Májusi esküvő

Csóka Dezső és Dezső Erika esküvője május utolsó szombatjára volt kitűzve. A polgári esküvő délután 2 órára, a templomi 4 órára. Két héttel előtte Erika becsöngetett Borosékhoz, kezében egy nagy csomaggal.

— Drága Margitka, hoztam egy meghívót az esküvőnkre. Minden lakásba bedobtam egyet. A vőlegényem írta és rajzolta, esténként nekiült és dolgozott vele. De így olcsóbb, mert nyomdai meghívóra nem akarunk költeni. Az egész esküvőt nagyon szerényen képzeljük, mert kevés a pénzünk, és azt nagyon be kell osztani. Magukat hívnám, segítsenek, mert a kisfia révén tudjuk, hogy barátságos, jószívű emberek.

— Nocsak, ezt jólesik hallani, de tegezz nyugodtan, hiszen attól, hogy négy gyerekem van, még nem vagyok túl öreg.

— Igen, igen, köszönöm, de most lenne egy kérésem. Talán nem vagyok nagyon szemtelen, ha Margitkához — azaz izé — hozzád fordulok vele.

— Mondjad, talán csakugyan segíthetek.

— Dezső nagymama kívánsága volt, hogy legyen templomi esküvő. Először nem tetszett, de rájöttünk, hogy igaza van. Ebben Andrisnak is sok az érdeme. Ő vitt el bennünket a plébános úrhoz, mert ugye neki az is jó barátja. Néhányszor beszélgettünk az öreg pappal, és rengeteget tanultunk tőle. Szóval most már lelkesen készülünk az esküvőre. Búzás Feri bácsi - aki szokott a templomban kántorkodni - megígérte, hogy orgonál az esküvőnkön. Én egyszerű ruhát gondoltam, de Dezső nagymama meglepett egy gyönyörű fehér anyaggal, mert azt szeretné, hogy hosszú fehér ruhában legyek „elragadó menyasszony” - ahogy ő mondta. Most aztán itt az anyag, de meg kellene varrni a ruhát. Érdeklődtem egy varrónőnél, de elképesztő sokat kér. Andris meg dicsekedett, hogy az ő anyukája sok mindent meg tud varrni. Hát most elhoztam az anyagot... de röstellem és nem is kívánnám ingyen...

— Hát... én nem vagyok szakképzett varrónő, de ha megelégszel egy egyszerűbb fazonnal, édesanyámmal közösen talán sikerül megcsinálni. Arról meg szó sem lehet, hogy fizess. Legyen ez az én nászajándékom - azaz a Boros családé.

— Jaj, nagyon köszönöm, és örülök is, ha nem lesz agyon cicomázva az a ruha. Nekem nem is tetszenek ezek a most divatos menyasszonyi ruhák. Olyanok, mint egy kombiné, a szoknyájuk meg tele fodorral, mint a báli ruháknál. Én egy zártnyakú, sima fazonra gondoltam. Fejdísznek is egy egyszerű fehér koszorút, rövid tüllfátyollal, amit házilag magam is el tudok készíteni.

— Hát akkor megegyeztünk. Gyere át holnap, és mértéket veszek. Aztán együtt kiszabjuk, és édesanyám megvarrja a varrógépén.

— Én meg vállalom, hogy közben vigyázok a kis Petikére!

A lépcsőház lakóinak többsége örömmel fogadta a meghívót. Herendi doktor, aki szeretett fényképezni, felajánlotta, hogy nászajándék helyett fényképeket fog készíteni az esküvőről. Zsuzsika anyja vállalta, hogy csináltat egy szép menyasszonyi csokrot. Jolánka néni megígérte, hogy néhány tál süteménnyel és egy tortával kedveskedik, Erzsi néni pedig a szendvicsek készítésénél fog segíteni. Aradi Béla néhány üveg bort ajánlott föl, Nóra pedig üdítő-italokat.

Eljött a nagy nap. Ragyogó májusi idő volt. Az éjjel esett, és a fák, bokrok, virágok a ház előtt szinte megfürödve köszöntötték az ifjú párt. Erikánál csinosabb, bájosabb menyasszonyt el se lehetett volna képzelni. Az egyszerű szabású hófehér ruha, a virágkoszorú alól leomló aranyszőke haj még jobban kiemelte arca finomságát. Fekete öltönyében büszkén állt mellette Dezső, a boldog vőlegény. Andris ünneplő fehér ingben, hosszú fekete nadrágban, úgy nézegetett körül, mintha ő lenne a násznagy. Nem győzte rendezgetni a gyereksereget, akik lelkesen tipegtek a pedagógus-jegyespár kíséretében. Mártika kézen fogva Veronikával, Klárika Zsuzsikával, meg a két kis Aradi-fiú: Balázs és Csabika. Erdős Kitti szép hosszú bordó ruhában, kicsit még sántikálva, a két legkisebb baba: Boros Petike és Herendi Gáborka az anyukájuk karján követték a menetet. Erika és Dezső szülei — akik vidékről utaztak ide az ünnepi eseményre — nem győztek csodálkozni, milyen sok „aranyos” szomszéd segít elindulni gyermekeiknek a közös élet útján. Különösen a Dezső nagymama volt boldog. Gyönyörködve nézte bájos unokáját. De a legmeghatóbb az volt, amikor meglepetésként a templomi esküvőn a kóruson fölcsendült a vak zenetanár hegedűjén Gounod „Áve Maria”-ja, Búzás nagyapa orgonakíséretével.

Aztán folytatódott az ünnep a lépcsőházban, meg odafönt a kis lakásban. Kínálgatták egymásnak a szendvicset, a süteményt, koccintottak az ifjú pár boldogságára. Megkérték az öregurat, játsszon még néhány szép dallamot a hegedűjén. Mindenki tele volt örömmel és lelkesedéssel. Aztán Erika intett, hogy egy kicsit legyen csönd, mert mondani szeretne valamit. Mindenki elhallgatott, és nagy figyelemmel nézett a szép ifjú menyasszonyra.

— Én... én szeretném megköszönni a lakótársaimnak, hogy ilyen őszintén szeretnek bennünket. Ígérem a párom nevében is, hogy igyekszünk méltók lenni erre a szeretetre. De most még feltennék egy kérdést a legközelebbi szomszédunknak, aki egy kicsit példaképünk lett házasságunk kezdetén. Borosékról van szó, akik számomra a minta-családot képviselik. Tőlük szeretném megkérdezni, mi a boldog házasság titka?

Margit — karján a kis Petikével — elpirulva jegyezte meg:

— Engem a szüleim tanítottak meg arra, hogyan kell emberhez méltóan élni. S mivel ők már több mint negyven éve élnek boldog házasságban, talán inkább nekik kell választ adniuk a kérdésre.

Akkor előtipegett Búzás nagymama, és egy Bibliát nyújtott át az ifjú párnak.

— Ez az én nászajándékom. Az élet sokszor ad gondokat, bajokat, néha magunk is hibázunk, talán meg is bántjuk egymást, hiszen emberek vagyunk. De ebben a könyvben benne van a boldog házasság titka, Pál apostol fogalmazta meg, és én se ajánlhatok jobbat: „A nap ne nyugodjék le haragotok fölött.” (Ef 4,26)