Beszélni kezd a csend

Hajnali fohász

Én Istenem, én szerető Atyám,
akinek mindig gondja van reám,
fölém terjeszted védő szárnyaid,
mert minden erő Tőled származik;
amit kínál az anyagi világ,
mind Tőled kapja fényét, sugarát;
amit emberész gondolt s alkotott:
mindenben a Te értelmed lobog;
s ami jóság a földön csak lehet:
Belőled árad, örök Szeretet.

S bár létezésed meg nem fogható,
mégis Te vagy a legvalóbb Való,
bármint neveznek, Te vagy életük,
s akarják vagy sem: ott vagy mindenütt.

Mily kicsinyes mind, amit hajszolunk!
Múló divatok rabja lett korunk,
a nagy Eszmékből mily kevés maradt,
s hogy meggyengült a kemény akarat!
Reklám, külsőség, lárma szüntelen,
és ritkán győz a józan Értelem.
E zűrzavarból Hozzád vágyom én,
és megtalállak majd a Csend ölén.
Te vagy a béke s az élet nekem:
újíts meg engem, édes Istenem!

(1966)

Este

(Budapesti emlék a Gellérthegyről)

Állok a hegyen. Odalenn a mélyben
esti csend ül az alvó városon.
A híd csillogó gyöngyfűzére közt
- apró bogár - egy autó átoson.

Ezer parányi ablakszem mögött
hány kis család... hány emberszív dobog!
És mennyi vágyat, szenvedést takarnak
a reklámfényben úszó ház-sorok!

Mennyit rohanunk, küzdünk céltalan,
és a halállal mindent itt hagyunk.
Egy villanás, egy perc csupán az élet:
a Mindenségben porszemek vagyunk.

S mit számít egykor, hogy éltünk a Földön,
szegények voltunk-e, vagy gazdagok?
Csak jótetteink kísérnek el híven,
mint fénylő csík a hullócsillagot.

(1967)

Egyedül maradsz

Bárhogy szerettek,
bármilyen szép volt is az élet,
egyszer mégiscsak elfutnak az évek,
és megöregszel.

Unalmas leszel, fáradt, togyogó,
divatjamúlt, szegény kicsi anyó,
akin nevetnek.
Terhére leszel egykor mindazoknak,
akikre élted kincsét tékozoltad,
nem ért meg senki,
egyedül maradsz, nagyon egyedül.

A boldog órák gyorsan elrepülnek,
napfény, sikerek mind-mind messze tűnnek,
egyedül maradsz, nagyon egyedül.

Nem marad semmi,
csak a vérázott, súlyos kereszt fája,
amit egyedül kell majd fölcipelned
a Golgotára.
S ha fölérkeztél, mire üt az óra
- a hívó szóra, -
magad vívod meg az utolsó harcot
egyedül.
Nem segíthetnek, akiket szerettél,
nem marad semmid, amiket szereztél,
nem marad, csak a mezítelen lelked,
és magadnak kell mindenért felelned,
mikor odaállsz a Bíró elé:
hogy megítéljenek.

(1968)

Őszi reggel

Napfényes, tiszta őszi reggel...
Oly tündöklően kék az ég,
és hozzád szól a messzeség
szavak nélküli üzenettel.

E szép reggelen mért vagy szomorú?
Ráérsz búsulni, ha majd jön a tél,
a gond, a köd, ború.

Mért bánt, ha szép a mások kertje?
Minden, mi szép a földön, a tiéd is!
Harmatos szirmát néked is bontja
az októberi rózsa kelyhe.

Mit háborogsz a mások vétkén?
Elég, ha benned van már béke,
a lelked mélyén.

A világot meg nem változtathatod,
előbb magadban alkosd meg a Rendet,
a Színt és Dallamot.

Ha megértő vagy és elégedett,
úgyis kiárad belőled a fény,
és mosolyognak majd az emberek.

Az még kevés, ha nem öli egymást
a Földnek népe.
Teremts magadban Harmóniát,
mert a szívekben kezdődik a Béke!

(1969)

Ha megaláznak

Ne légy sértődött, ha megaláznak,
mert fájdalomban születik az Élet.
Nem vagy alkalmas még Kenyérnek:
Őrlődnöd kell, mint a gabonának.

A legtöbb könnyet szemed értük ejti,
akik szívedhez legközelebb állnak...
Sokakat bízott rád az Isten,
és kemény, nagy próba az élet.
Érezned kell a gyengeséged,
hogy legyen benned elég nagy alázat
hívatásodnak megfelelni!

(1971)

Mondschein-szonáta

Lágy triolák mély hangok bársonyán,
a zengő húrok álmodó szaván...
Lelkem bódultan ring a hangokon,
mint ezüst holdfény hűs hullámokon...
Ó csodás Mester, vén, süket zenész,
míg bánat őröl, gond és szenvedés,
hogy tudsz álmodni és szeretni még,
és átölelni mindent, ami szép!
A Sors neked már csak gyötrelmet ád,
s írsz halhatatlan, szent Melódiát.
Csak ülök megbűvölten, s engedem,
hogy átzuhogjon fáradt lelkemen
az édes Dallam, melyben ott remeg
a földöntúli, tiszta Szeretet...

(1975)

Születésnapra

Isten! Te adtál életet nékem,
segíts örülni minden szépnek,
csodálni felhőt, lepkét, virágot,
szeretni ezt a sokszínű világot,
átölelni a Mindenséget!

Boldog, akinek lelke tiszta,
mint az őszi ég fénylő kékje,
aki hálát ad minden napsugárért,
s leteszi gondját − amit a Sors rámért −
az Örök Atya szent Kezébe.

(1976)

Őszi alkony

(Keresztanyámnak)

Hulló őszi levelek,
piros, sárga színek a zöld gyepen...
Búcsúzik a fény meg a nyár,
nőnek az árnyak,
... és lassan véget ér az életem.

Elmegyek, pedig még alig éltem.
Szerettelek titeket, emberek.
Én jót akartam,
ha nem is mindig sikerült,
hogy mindenkinek jó legyen.

Ha elmegyek,
nem marad belőlem, csak a Szeretet,
mely tovább él a Mindenségben,
egy fénysugár az őszi alkonyatból,
egy szín, mely munkából jövet
rátok mosolyog minden sziromlevélben.

(1976)

Február

Még kopaszok a téli fák,
de kibújt már a hóvirág,
miért vagy szomorú?

Tócsák tükréből néz feléd
a csillogó kék téli ég,
miért nem mosolyogsz?

Szellő cirógat s énekel:
az élet szép, csak hinni kell!
Tárd ki hát szívedet!

(1977)

Aggódás

Odakünn ébred a tavasz, virágba borulnak az ágak,
harmattól csillog a pázsit, fűszálak illata árad,
te itt ülsz túlfűtött, szűk skatulya-szobádban,
fojtogatja torkod a füst, cigaretta a szádban,
szegény testvérem, mennyire szánlak!

A parkban ragyog a fény, kacag a sok kicsi gyermek,
téged is vár puha fészked, otthonod, kerted,
aranyhajú kislányod hív: gyere haza, édes!
mesére, simogatásra, szeretetre éhes,
de nincs időd, túlórázol, hogy neki több legyen,
míg csókját, mosolyát elosztja másnak...
Szegény testvérem, mennyire szánlak!

Dolgozol, kínlódsz, tested, lelked holtra fárad,
hogy legyen majd egyszer kényelmed, kocsid, házad,
s közben elkopik derűd, egészséged, ifjúságod...
Most, most örülj testvér a virágnak, a dalnak,
most, most tanulj meg élni, míg fiatal vagy,
ne hagyd elfutni a boldogságot!

(1977)

Tűnődés az élet alkonyán

Az élet lassan elsuhan felettem,
és fáj, hogy eddig még semmit se tettem,
amiért emlegetnék nevemet.
De nem akarok hiába remélni!
Hiszem, hogy annak érdemes volt élni,
akit szerettek és aki szeret.

Amiket írtam, mások is megírták,
a találmányom sehol sem tanítják,
nem építettem büszke tornyokat,
nem változott meg köröttem a tájék,
eltűnök csendben, mint alkonyi árnyék,
mint elhaló dal, röpke gondolat.

És mégis érzem, semmi sincs hiába!
Beleolvadni a Harmóniába:
ezért kaptam a földi életet,
kitárni lelkem, mint virág a fénynek,
felnőni Isten-elképzelte lénynek,
míg átölel az Örök Szeretet.

(1978)

Képek

Láttál-e friss tavaszi reggelen
hófehér szirmú cseresznyevirágot?

Érezted-e a májusi esőben
fölfrissült lombok csöndes sóhaját?

Láttál-e júniusi hajnalon
harmattól nedves, bársonypiros rózsát?

Láttál-e zölden ringó búzatengert
hullámzó szélben, égő pipacsokkal?

Érezted-e a tiszaparti erdő
csodásan fanyar nyárfa-illatát?

Hallgattad-e már hűvös fák alatt
a kis madarak zengő énekét?

Nézted-e már az őszi kék eget
az arany lombok sátorán keresztül?

Láttál-e bíborfényű alkonyon
két fiatalt menni kéz a kézben?

Megfogott-e az édenkert varázsa
egy kicsi gyermek ártatlan szemében?

Láttad-e már az anya mosolyát,
amint ráhajol alvó kisdedére?

Láttál-e nagymamát, ki unokája
szájához nyújtja az első cseresznyét?

Láttál-e ősz embert, ki ráncos kézzel
aranyló szőlőfürtöt simogat?

Érezted-e az ősök szellemét
újjászületni késő unokákban?

Ha mindezt láttad, érezted, csodáltad:
úgy megsejtettél talán valamit
az Örök Szépség szent varázslatából.

(1978)

Bennem élsz

(Áldozás után)

Uram, eljöttél. Jó nekem itt nálad.
Mosolyod rám hull, a lelkembe árad,
Mint tavaszi fény földre, fűre, fára,
Éltető erőt hintve a világra.

Miért szeretsz így, véghetetlen Jóság,
Hogy bennem élsz, mint fogható valóság,
És nincs gazdagabb nálam senki többé,
Mert az enyém vagy most és mindörökké.

Ó adj erőt, hogy mindig Veled éljek,
Hogy mindenhová elvigyelek Téged,
S jóságod, melyre olyan sokan várnak,
Rajtam keresztül adhasd a világnak!

(1993)

Csak Te tudod

(Egy rákbeteg imája)

Atyám, csak Te tudod, mennyit ér a kín,
a kereszt, melyre rászögeztél engem,
hány lélekért kell áldozattá lennem,
csak Te tudod, hogy mennyit ér egy lélek,
hogy meddig tart és mennyit ér az élet.
Atyám, kezedbe adom sorsomat.

Ó úgy szerettem volna dolgozni még,
másokért élni, kincsem osztogatni,
mit Tőled kaptam, mindent odaadni,
de úgy ítélted, hogy ez mind kevés,
mindennél drágább kincs a szenvedés.
Atyám, kezedbe adom sorsomat.

A világ szívében ott áll a kereszt!
A megváltásnak szörnyű ára van.
Fiad vérével mostam meg magam,
hogy megtisztultan álljak Teeléd...
Fogadd hát kínom minden emberért!
Atyám, kezedbe adom sorsomat.

(Cs. Juditnak 1995)

Óda a Fényhez

Áldott Fény, mely az Idő kezdetén
felragyogtál az ősködök felett,
mikor elhangzott az Úr ajakán
az első Szó, az első Üzenet:
Legyen világosság!

Áldott Fény, mely az Élet kezdetén
termővé tetted a lakatlan Földet,
és lettek növények és állatok,
benépesültek erdők, hegyek, völgyek,
s megjelent az Ember.

Áldott Fény, mely a nagy Bukás után
átragyogtad a vigasztalan éjet,
s az elveszített Édenért cserébe
ígértél Megváltást és Üdvösséget,
mert irgalmas az Úr.

Áldott Fény, mely a vihar s vész után
tündöklő szivárványként hirdeted
színekre bontva, hogy szeret az Isten,
Ő ma is őrködik a Föld felett,
s ha úgy érezzük, minden elveszett:
Benne van még remény!

(1995)

Miért?

Miért, ó Istenem,
hogy boldogságra alkottad az embert,
de szeretetből
szabadságot adtál néki,
hogy lázadni is tudjon ellened?

Ó miért is tud gyűlölni az ember?
A természeti katasztrófák,
a betegségek
nem okoznak annyi szenvedést a Földön,
mint az emberi gonoszság,
mellyel a másik ember életére tör.

Ó miért bántják, s keserítik egymást,
akiknek legjobban szeretniök kellene?
Mért csinálunk bajt, ha jól megy minden,
mért az irigység, sértődés, harag,
miért oly nehéz megbocsátani?
Miért gyűlöli az anya
tulajdon magzatát,
akit ajándékul küldtél,
hogy védje, óvja és ölelje őt?

E sok miértre nincs emberi válasz.
Csak az Istenember könnyes arca,
s véresre tépett, kiszáradt ajkáról
egy kiáltás a nagypéntek déli éjszakába:
Én Istenem, mért hagytál el engem?

S akik ott álltak a kereszt tövében:
Nikodémus és János,
tőle hallották egy másik éjszakán,
most kezdték érteni a szent Igéket:
Úgy szerette Isten a világot,
hogy egyszülött Fiát adta oda érte.

Ó Istenem, miért,
hogy e mocskos, hálátlan emberért
odaadtad a legdrágábbat,
a legártatlanabbat áldozatként?
Miért, miért?

(1996)

Boldogok, akik lélekben szegények

Boldogok, akik lélekben szegények,
mert valójában ők a gazdagok,
kik nem rabjai pénznek, szenvedélynek,
mégis örülnek minden földi szépnek,
mit szeretetből az Isten adott.

Boldogok, akik tudnak lelkesedni,
s vállalni munkát, gondot, szenvedést,
kik megpróbálnak mindenkit szeretni,
sikert, kényelmet, vagyont nem keresni,
s nem várnak embertől elismerést.

Igazán szegény, kinek hite nincsen,
munkája, harca, élte célt nem ad,
gyűjt, de mi haszna a mulandó kincsen?
Az élet végén elenyészik minden,
csak a szeretet az, mi megmarad.

(1996)

Téli napsütésben

Járom a téli erdőt csöndesen.
Lombtalan fák felett a téli ég
ragyog rám s kéklő selymén át üzen
az Örökkévalóság.

Ropog a hó a lábaim alatt.
Itt még oly tiszta, szűzi és fehér,
mint gyermeklélek, akit meg nem rontott
az emberektől kiagyalt szemét
és zagyvaság.

Megállok. Csend van. Ó mily jól esik,
hogy alig hallik messziről kevés
zaj: ugatás és autótülkölés.
Most van időm figyelni befelé.

Harkály kopog odvas fatörzsön.
Így kopogsz te is lelkemen, Uram:
Dobj ki magadból minden földi férget!
Légy áttetsző, mint odafönn az ég,
és szép fehér, mint idelenn a hó,
így várj reám, míg egyszer eljövök
érted.

(1997)

A hitoktató imája

Uram! Szívemből köszönöm neked,
hogy reám bíztad kedvenceidet,
és én lehettem köztük magvető,
hogy kicsírázzék bennük a Jövő.

Most hálát adok minden sikerért,
s minden kudarcért, ami néha ért,
mert nem hagyod, hogy elbízzam magam,
de szárnyat adsz, hogy küzdjek boldogan.

Ó nem kívánok Tőled semmi bért,
csak dolgozhassak még országodért,
s lelkemnek most csak egy nagy vágya van:
hogy Te öleld meg őket általam.

(1996)

Az elsőáldozókhoz

Drága testvérkéim! Nagy öröm vár rátok:
Jézus jön e napon vendégül hozzátok,
Ő a jó gyermekek isteni Barátja!
Öltözzön lelketek hófehér ruhába,
maradjatok mindig ilyen tiszták, szépek,
hogy el ne űzzétek az égi Vendéget!
Vigyétek Őt haza, útra, iskolába,
az emberek közé szerte a világba,
s kérjétek ma Jézust: úgy vigyázzon rátok,
hogy Őt soha-soha meg ne tagadjátok!

(1997)

Tanulj meg várni

Tanulj meg várni,
ahogy az emberiség
évezredeken át
sóvárogva és imádkozva
várta a Messiást.

Tanulj meg várni,
ahogy Mária várta gyermekét,
boldog reménységgel
a názáreti csendben,
titkát Istenre bízva.

Tanulj meg várni,
ahogy az idős Erzsébet
türelmesen ki tudta imádkozni,
hogy Isten neki ajándékozza
a vágyva-vágyott fiút.

Tanulj meg várni,
ahogy az apostolok
Máriával együtt
imádkozva várták,
hogy eljöjjön a megígért
Szentlélek.

Tanulj meg várni
a karácsonyokra,
a születésnapokra,
ne add át előre az ajándékot,
ne rontsd el az ünnepvárás örömét.

Tanulj meg várni,
amikor valakinek szüksége van rád,
ne zaklasd kérdésekkel,
ne halmozd el tanácsokkal,
csak legyen számára nyitva a szíved.

Tanulj meg várni
az imádság csendjében,
ne sürgesd Istent, hogy beszéljen hozzád,
engedd, hogy átöleljen,
és akkor szóljon, mikor Ő akarja.

Tanulj meg várni,
ahogy napról-napra vár rád az Isten,
hogy majd a végső órán
belehulljon lelked
az Örök Jóság szerető Kezébe.

(1997)

Fohász

Fájó kínok gyötrik éjszakám...
Hozzád sír a lelkem, jó Atyám!
Nincsen vigasz, minden vaksötét...
Gyújtsd meg szívem alvó mécsesét!

Ó tudom, hogy kell az áldozat...
Keresztfáról új élet fakad.
Szent Kezedre bízom lelkemet,
S a halálon győz a szeretet!

(1997)

Húsvéti látomás

Néma csend a sziklasír felett...
Hajnalpírban úszik napkelet.
Krisztus áll a kertnek közepén,
Győztes arcán tündöklő a fény.

Szellő lebben át a Golgotán...
Égi béke csillog homlokán,
Öt sebén a napfény átragyog:
Ne féljetek, íme, én vagyok!

(1997)

Teréz anya

Kicsi, törődött, fáradt öregasszony,
de még sugárzott szeméből a lélek,
és ment, hogy békét, örömöt fakasszon,
és anyja legyen millió szegénynek.

Átölelt leprást, árvát, elhagyottat,
mindenét odaadta Mesterének,
míg gyönge teste lassan összeroskadt.
és véget ért egy áldott, gazdag élet.

*****

Ó Teréz anya, imádkozzál értünk,
hogy mi is tegyünk - míg a Földön élünk -
valami nagyon szépet Istenért!

(1997. szeptember 8.)

A magvető

(A hitoktató tűnődése)

Vetem a magot... Tán majd kicsírázik,
ha a föld langyos esőtől megázik,
s virágba borul a megnyesett fácska.

Vetem a magot gyermeki szívekbe,
és nem tudom még, hogy termése lesz-e,
hoz-e gyümölcsöt a fának virága?

Vetem a magot... s szomorú a lelkem,
mert annyi föld van parlag, bevetetlen,
gyom veri föl az áldott magyar tájat...

Vetem a magot, s könnyem hullik rája,
mennyi lélekért szenvedtél hiába
- ó Krisztus - kikre jóságod kiárad!

Pogányok földje István öröksége,
s hányan nem méltók a keresztény névre,
kik önmagukat tartják prófétának!

Mégis, - ha küldtél, ez a hivatásom,
- nem számít, lesz-e gazdag aratásom:
vetem a magot, ápolom a fákat.

(1998)

Téli alkony

Havas táj, bíbor láthatár,
Faágon fázó kismadár...
Itt benn remegő gyertyafény
Szelíd lángjával int felém.

Az élet lassan tovaszáll,
És elfogy, mint a gyertyaszál,
Még lobban egyet idebent,
És elnyeli az esti csend.

Az éj szobámra ráterül...
De nem vagyok már egyedül,
Jóságod itt virraszt velem,
Uram, kezedben életem.

(1998)

Téli ködben

Komor, sötét a téli ég,
ködöt szitál a messzeség,
rádtelepszik a gond, a bú,
és minden olyan szomorú!

Bár messze még a fénylő nyár,
benned ragyogjon napsugár,
hogy attól melegedjenek
a fényre szomjas emberek!

(1999)

Emberarcok

Állok a metrón, s nézek. Körülöttem
ideges, elnyűtt, fáradt emberek.
Álmos, közömbös, néma emberarcok,
divatos ifjak, morcos öregek,
mindnek a lelke egy külön világ...
s te Uram mindegyiket szereted.

Ismered őket gondjaikkal együtt,
a bús férfit, a túlhajszolt anyát,
az öreget, ki mindenkinek terhes,
a szenvedéstől gyötört nagymamát,
a nyegle kamaszt, akit nem szeretnek,
a gyermeket, kit nem vár a család...

Te értük is meghaltál a kereszten...
Segíts hát őket szívemből szeretnem!

(1999)

Nyár

Gyümölcs piroslik – illatok lengnek
csillogó vízen párák lebegnek
fekszem a fűben s hallgatva nézem
hogy felhők úsznak a kéklő égen
dalol a lomb közt egy kis madárka
rámnevet a rét ezer virága
ragyogó fényben – ragyogó nyárban
fürdik a lelkem a napsugárban

(1999)

Beszélni kezd a Csend

Már oszlanak az árnyak,
a hajnal földereng,
betölti kis szobámat,
s beszélni kezd a Csend.

Hány napod van még hátra?
Hová rohansz s miért?
Készülj a számadásra,
ez a nap még tiéd!

Csak mára kérj kegyelmet,
csak mára van remény,
örülj a tűnő percnek,
míg rádragyog a Fény!

(2000)

A Küszöb előtt

Ott állsz a Küszöb előtt.

És akkor mit ér már az életed?
És akkor mit ér már a sok beszéd?
Akkor mit érnek már a kincseid?
Akkor az marad egyedül tiéd,
amit odaadtál.

Visszagondolsz a rügyező tavaszra,
és most dermesztő szélben vársz vigaszra,
amit gyűjtöttél, minden elenyészik.
Csak te magad vagy már, amivé lettél,
csak az számít, hogy éltél, hogy szerettél.

Átjár a Fény.
Hol vannak már a földi érdekek?
Lehull a fátyol,
és átölel az Örök Szeretet.

(2000)