Egy kis darabka kék
„Aki Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, nem megy be oda.” (Mk 10,15)
„Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15)
Tartalom
Az Isten mosolyog
(Gyónás után)
Elvonultak már a sötét viharfelhők,
Ragyogó szivárvány tündöklik az égen,
S mintha mosolyogni látnám a Teremtőt
Csodálatos fénnyel mindegyik színében.
Csend van... És e tiszta, áhítatos csendbe
Föntről belopódzik egy játszi fénysugár.
Valami nagy béke hullik a szívembe,
S hallom szelíd hangját: igen, valaki vár!
Elvonult a felhő, elmúlt a sötétség.
Hogy ily boldog legyek? Ezt sohase hittem!
Úgy érzem, megtisztult lelkem most a kék ég,
És a ragyogó nap: a mosolygó Isten!
(1945)
Március
A felkelő nap tűzvörös golyó,
s a bíborszínű sugarak nyomán
meg-megcsillan a hömpölygő folyó.
A sötétszürke, hamvas föld felett
végigsuhan a friss tavaszi szél,
s nyomában fakad az új kikelet!
Még itt is, ott is fehérlik a hó,
de kidugta már nevető fejét
a hóvirág is! ó mily biztató!
Még alszik a rügy, és a föld kopár,
de előbújtak már a bogarak,
s ujjongó dallal ébred a madár.
Még fáj a könny, a kín, az elmúlás,
de ott ragyog a kereszt titkában
a diadalmas új feltámadás!
(1948)
Felhők
A napfény eltűnt.
Szürke fellegek födik az eget.
S itt lenn a földön
Sok vértől ázott fekete göröngyön
Oly búsnak látom most az életet.
De csalfa kép ez!
A felhők felett napsugár ragyog.
Mindez csak álom,
Nekem ott fenn van igazi világom,
Én a napfénynek gyermeke vagyok!
(1948)
Alvó fények
Alvó fények a decemberi ködben,
Ó ragyogjatok éjben, szürkületben,
És ne hagyjátok kihalni a lángot!
A vaksötétben ti vagytok az élet.
Melegítsétek át a hideg éjet,
Hogy ne fázzanak úgy az emberek!
Az égő sebre ti vagytok a balzsam,
Béke és csend a vészben, harci zajban,
A küzdő ember édes nyughelye.
Ó súgjátok meg, jó-e fénynek lenni?
Másoknak adni, másokért szenvedni,
Míg önmagatok fölemésztitek?
Mégse hagyjátok kihalni a lángot!
Hisz a ti fénytek éltet egy világot,
Ha elfogytok is, világítsatok!
(1948)
Karácsonyéj
Sötét az éj... Ma csend borult a tájra,
Csak egy kis csillag hirdet ünnepet.
De fönn az égben hárfa hangja szól:
Ezernyi angyal glóriát dalol.
Egy szép kis Gyermek szállt a földre le:
A Szeretet és Béke Istene.
Sötét az éj... De tiszta fény sugára
Ragyog föl ím a Gyermek lábnyomán.
Karját kitárva jő az éjen át,
Míg csöndben alszik mind a nagy világ.
És míg az ember gyűlölettől ég,
Szeretni tárja karjait feléd.
Sötét az éj... De ujjongó imára
Szálljon ma lelkünk Betlehem felé.
Előtted Gyermek, térdrehull a Föld,
Virág fakad, hol eddig vér ömölt,
S a győztes ének ünnepelve száll:
Te vagy a Béke, Te a nagy Király!
(1948)
Imádság a jászol előtt
A távol kéklő kopár hegyeken
csillagfény tündököl a téli éjben.
Künn minden csendes. Elpihent a város...
...S te itt nyugszol a drága Szűz ölében.
Kisded! Ó súgd meg, puha-e a jászol?
Földre hozott az égő szeretet,
s itt van helyed a nedves, hideg szalmán,
a szél átjárja gyönge testedet.
Kisded! Ó nézd: a szemünk tele könnyel,
úgy húz a föld, úgy ránktapad a sár...
Úgy elfáradtunk küzdeni... s a ködben
oly messze csillan egy-egy fénysugár.
Mikor jössz el, hogy puha kis kezeddel
elsimíts minden fagyos földrögöt?
És gyermekarcod drága mosolyával
mikor oszlatod széjjel a ködöt?
Ó jöjj! Epedve vár a sok-sok ember,
elébed nyújtja könyörgő kezét,
hozd el ma nékik, csak egy éjszakára
a gyermeklelkek tiszta örömét!
Felejtsék el, hogy könny van a világon,
ne fájjon most a bűn, a gyűlölet,
érezzék át, hogy Te vagy csak a Béke,
egyetlen úr az Ég és Föld felett.
Kisded! Ó nézd, mily tenger bűn a Földön!
Az első vétek átka mind nagyobb...
Találsz-e még a ködös éjszakában
tisztán tündöklő, fényes csillagot?
Hozd el a Fényt, hogy ragyogjon az éjben,
a bűn hatalmát törje meg kezed!
Emelj föl újra! Hozz békét a Földnek!
Győzze le már a bűnt a szeretet!
Kisded! Eljöttünk Hozzád. Ó ne űzz el,
hisz annyi vággyal tele a szívünk...
S ha nem vagyunk is tiszták, hófehérek,
nézd, mennyi gonddal, bajjal küszködünk...
Tárd ki karodat, öleld át a Földet!
Nézd: a tövis közt nyílik még virág.
Égi csókodtól megtisztul a lelkünk,
s hajnal ragyogja át az éjszakát!
(1948)
Imádság az édesanyákért
Istenem, áldd meg százezerszer őket:
a hősöket, a némán szenvedőket,
kiket nem csodál tán e büszke élet,
pedig ők szövik fénnyel át az éjet:
picike lángok.
Ők puha kézzel elsimítanak
minden göröngyöt a lábunk alatt,
s anyaszívükkel melengetik lágyan
a világot.
Istenem, áldd meg százezerszer őket:
a hajnalcsókra első ébredőket,
kiknek sohasem sok az áldozat,
és nem kevés, amit az élet ad.
Tűrnek csendesen,
s ha néha-néha lelkük megremeg,
ó azt nem tudják meg az emberek,
s ők hordják szótlan, mosolygón a tőrt
egy életen.
Istenem, áldd meg százezerszer őket:
a bús szívvel is mindig éneklőket,
kiknek nyomában új kikelet ébred,
pedig nekik csak könnyet ad az élet.
Hősök, szent Csodák,
nem tündökölnek a világ előtt,
s nem tudja senki, mily nagy szentek ők,
de homlokukon én látom, látom
a glóriát.
(1949)
Üzenet
Testvér! Ó tudd meg: nem vagy egyedül,
ha bús magányod könnyes éjszakákon
lelkedre ólomsúllyal nehezül.
Testvér! Ó tudd meg: nem vagy soha árva.
Mikor úgy érzed, senki sincs veled,
halkan lopódzom csendes kis szobádba,
s őrzöm az álmod, fogom a kezed.
Ha gondok alatt roskadoz a vállad,
szorongó szívvel sietek utánad,
s kézenfoglak, ha nem bírod tovább.
Ha körüllengnek nagy fekete árnyak,
ha pokolian égetnek a vágyak,
s a félelemtől ajkad megremeg:
a lelkedért, jaj, én is reszketek.
Testvér! Ó tudd meg: nem vagy egyedül,
valaki mindig kíséri a lépted,
valaki mindig imádkozik érted!
(1949)
Új nemzedék
Ti, kik neveltek büszke ifjúságot,
mely földre tipor mindent, ami szent,
ó ne higgyétek, hogy az Eszme meghalt,
és nincsenek már hősök idelent.
Kik azt vélitek, romba dőlt a Törvény,
tudjátok meg, hogy állnak a falak,
és a letarolt vetések helyén
új élet sarjad lent a föld alatt.
Tudjátok meg, hogy nem halt meg az Eszmény!
Ha téli fagytól tán a rét kopár,
lesz még tavasz! S a sok-sok ősi rögből
új vetést csókol föl a napsugár!
Tudjátok meg, hogy elpusztul a város,
melyet homokra épít nyers erő.
Egy Eszme van, mely száz vihart kiállott,
mely él és győz, és lángja egyre nő!
Övé a jövő! Majd ha bűn sarában
halódnak ember-gyártott szólamok,
előjön egy új, tisztább nemzedék,
s fölépülnek a széttiport romok...
Ez a nemzedék tud még lelkesedni,
s bűnökbe süllyedt országokon át
elhozza majd a pusztuló világnak
a diadalmas élet hajnalát!
(1950)
Zápor
Gomolygó felhők szállnak, szállnak,
Víg esőcseppek táncot járnak,
S a napfény rajtuk átremegve
Szivárványt fest a bús egekbe.
A szomjas lombok összebújva
Föl-fölsóhajtnak újra s újra,
S míg súgnak-búgnak, ölelkeznek,
A vadgalambok énekelnek.
Halk szellő suhan át a tájon,
Mint egy elszálló tavasz-álom,
S bokorra, fűre ráperegnek
A csillogó, kövérke cseppek.
Mi volna mondd, ha szomjas lelked
Kitárnád egyszer, mint a kertet,
Hogy a kegyelem fénye által
Megteljék Isten harmatával?
(1949)
Májusi dal
Fehér felhőket
ringat az ég,
de jó is lenne
játszani még!
Fehéren élni,
mint a virág,
mint csupa-bimbós
májusi fák!
Szeretnék szállni,
mint a madár,
míg fénnyel csókol
a napsugár!
Bár volna lelkem
oly tiszta, szép,
mint fönn a kéklő
májusi ég!
(1950)
Bennünket nőnek teremtett az Isten
(Édesanyámnak)
Bennünket nőnek teremtett az Isten:
fehér virágnak, tavaszi virágnak,
mely kinyílik a sziklák oldalán,
mikor a tavasz elsőt mosolyog
a hosszú-hosszú, kemény tél után;
melytől a fáradt vándor földerül,
s dalolva lépdel útjain tovább.
Bennünket nőnek teremtett az Isten:
égető nyárban hűvös lombú fának,
melynek gyümölcse táplál ezreket;
kalásznak, melyből annyi bánat őröl
az éhes Földnek puha kenyeret;
fehér kenyérnek, mely az áldozat
csendjében Isten-testté lényegül.
Bennünket nőnek teremtett az Isten:
bús, fáradt őszben áldott napsugárnak,
melytől a fázós földre béke hull,
melytől a sok-sok pénzre-éhes ember
győlölet helyett ölelést tanul,
a testvérszívek egymásra találnak,
s szeretet kertje lesz a Föld hona.
Bennünket nőnek teremtett az Isten:
égő tűzhelynek téli éjszakában,
mely lángra lobbant minden hűlt szívet;
melynél az árvák anyára találnak,
és orvosra a búsak, betegek;
mécsesnek, amely világít az éjben,
hogy a tévelygők otthont leljenek.
Bennünket nőnek teremtett az Isten:
tükörnek, melyben legszebb Műve csillan:
az Örök Nő, az égi Hóvirág,
aki leghűbben mosolyogta vissza
a ráragyogó Isten-mosolyát,
s ahogy tükrözte Ő az Isten arcát,
úgy kell tükrözni nékünk az Övét.
Bennünket nőnek teremtett az Isten:
s hányan nem értik, mily nagy kincs ez nékik...
Eltékozolják drága szirmukat,
lelkük nem érlel pompás, dús gyümölcsöt,
mert napfényük csak röpke hangulat,
s hiába várnak szomjas emberlelkek,
belőlük sohasem lesz napsugár.
Bennünket nőnek teremtett az Isten:
legyünk egészen nők! ne félig-meddig;
úgy vár reánk a szenvedő világ,
mert csak mi tudunk fényt, meleget adni,
csak bennünk nyílnak ki a rózsafák,
miénk a mécses, mely ha nem világít,
vesztébe rohan ez az árva Föld!
(1949)
A Templom tündökölt
A Nap hanyatlott, mint a fáradt vándor,
a láthatárnál ködös volt a föld,
az est homálya mindent elborított,
csak egyedül a templom tündökölt.
Egykor a Földet sötétség uralta,
a Sátán karja milliókat ölt,
de megjelent egy nap az Istenember,
építni jött. S a Templom tündökölt.
Aztán háború volt. Bűn, üldözések.
Testvér testvérre emelte a tőrt,
égig kiáltott már a könnyek árja,
vért sírt a föld. S a Templom tündökölt.
Ha öklét rázza is e gőgös század,
s a káromlás az égig felüvölt:
a Templom áll, és tündököl az éjben,
ahogy kétezer évig tündökölt.
(1949)
Hazafelé
Megyünk... Az erdők, rétek elsuhannak,
a vonat mögött falvak, városok,
s a messzeségből ködlő templomtornyok
szelíden intnek csöndes búcsúzót.
Én hallgatom a kerekek zaját,
s a lüktetésben nem hallani mást,
csak egyetlenegy áldott, drága szót:
Hazafelé!
Az életünk is robogó vonat.
Megyünk, futunk a végső cél felé.
Végállomás a Halál kapuja,
hol tárt karral az Isten vár reánk.
Lázas szívünket hűs keblére vonja,
s ott elcsitul majd minden bánatunk.
Megyünk, futunk, száguldunk, rohanunk
hazafelé.
Megyünk... Az órák, évek elsuhannak.
Úgy tűnnek el az éjek, nappalok,
mint hegyek s völgyek a vonat mögött.
Néha viharos felhők gomolyognak,
máskor ragyogva ránknevet az ég,
virágok, bokrok, erdők, emberek
mind eltűnnek a vonatunk megett,
s egyre közelebb integet a Cél:
hol tárt karral az Isten vár reánk.
S bennünk dobog az élet ritmusa,
gyermeki szívünk boldog lüktetése:
Hazafelé!
(1949)
Álmodsz, álmodsz
(A. Ilusnak)
Álmodsz, álmodsz gyermek,
Túl merész az álmod,
Te akarsz formálni
Egy egész világot?
Te akarsz munkálni
Pusztát, hegyet, völgyet?
Te teszed boldoggá
A szenvedő Földet?
Te tanítod élni
Az emberiséget?
S követi szavadat
A millió lélek?
Te adsz nékik hitet,
Békét, boldogságot?
Nem találod kissé
Merésznek az álmot?
– Ha mégoly merész is,
Nem mondok le róla,
Ha csak ezredrésze
Válik is valóra!
Hogyha minden percben
Százszor újrakezdem,
Akkor is van okom,
Hogy még reménykedjem.
Mert én azért élek
Ezen a világon,
Hogy az Isten álma
Valóságra váljon.
Hogy a szürke földre
Napsugarat hozzak,
Hogy a bús szívekbe
Belemosolyogjak.
S ha nem is lesz éden
Körülem az élet,
De ha mosolyomtól
Megtisztul egy lélek,
S eltalál az Isten
Szerető karjába,
Akkor is, akkor is
Nem éltem hiába!
(1949)
Egy kis darabka kék
Viharfelhők gomolyognak,
szelek zúgnak, fák zokognak,
oly szürke, bús az ég,
s ím, egy keskeny, csöppnyi résen
kukucskálgat nevetősen
egy kis darabka kék.
Ránevet a síró földre
pajkoskodva, tündökölve,
hogy fölkacag a rét,
lepke röppen száz virágra,
napfény hullik fűre, fára,
és kiderül az ég.
Komor város szűk utcáit,
égbenyúló palotáit
– hol oly kevés a fény –
átragyogja kék szemével,
s vigasztalva pillant széjjel
a gondok tengerén.
Valahányszor tavasz ébred,
csókja nyomán fakad élet
a szürke föld felett,
kizöldül a rét, az árok,
s bájos arcú kék virágok
dugják ki fejüket.
Testvér! ez a hivatásunk:
meg nem törünk, meg nem állunk,
mert hív a messzeség,
mi vagyunk a fény az égen,
viharfelhők tengerében
egy kis darabka kék...
(1949)
Szeptemberi napsütés
Az ég ártatlan-tiszta kék,
a fa már sárgul, hull a lomb,
de vadvirágos még a domb,
szellő se lebben,
levél se rezzen,
aranyos felhők úsznak odafönn,
bágyadt mosollyal csókot szór a földre
- s nyomán aranyló lesz a bús határ -
a szeptemberi napsugár.
Az iskolakapu nyitva-tárva,
özönlik ki a sok gyerek,
ártatlan szemük ránevet
a mélykék, tiszta őszi égre,
a szeptemberi verőfényre.
Elnézem őket. Éppen így
kacagtam egykor én is. Napsugár
ragyogott bennem: lepke, nyár,
a hátitáska zörgött hátamon,
sántaiskolát játszottunk a téren,
vagy az akácos, lombos utakon.
Rég volt. Virágos, napfényes évek.
S ilyenkor újra visszafáj
a napsugaras őszi táj,
álom-színezte szép gyermekkorom.
És nézem őket. Tiszta gyermekarcok.
Még ártatlanok, mint a hóvirág,
bimbócska lelkükben még csak színes álom
a nagy világ.
Aztán ki tudja, mi lesz majd belőlük?
A kicsi bimbót letöri az Élet,
jönnek az évek,
lesz majd belőlük kérgeskezű munkás,
fáradt, szürke férfi,
vagy gondtól gyötört, bús édesanya...
Ki tudja még?
Vagy elbuknak a nagy-nagy Próba napján,
mert nem volt, aki fogja kezüket,
vagy nem érezhették a szeretet
szűz melegét...
Testvérkék! édes, drága kicsikék,
úgy szeretnélek átölelni lágyan,
s megfogni puha kis kacsótokat,
hogy lelketekben, e csöpp hóvirágban
ne tehessen kárt a téli fagy.
Úgy szeretnélek vezetni az úton,
a napsugaras, verőfényes úton,
s vigyázni rátok,
mint aggodalmas, jó édesanyátok,
óvni lelketek, ha fagyok járnak,
és megőrizni bájos kis virágnak,
dalos madárnak!
Testvérkék! édes, drága kicsikék,
enyéim vagytok! Nézem arcocskátok,
s mindegyitekben rokon-vonást látok:
enyéim vagytok!
Értetek dobban vérző anyaszívem,
ha rátok nézek,
mert félek, félek,
hogy nem maradtok mindig hófehérek!
Ó fogjátok meg titkon a kezem,
piciny virágok,
mert általam a jó Isten üzen,
mosolyog rátok!
S mikor becézlek,
az Ő két karja tárul ki felétek,
hogy ártatlanul, tisztán őrizzétek
gyermeklelketek napsugarát.
Mert tőletek függ, lesz-e új Tavasz,
az alvó rügyek bennetek szunnyadnak,
s a fénynek, napnak
alvó szikrái csak bennetek égnek:
mert ti vagytok a Jövő és az Élet.
(1949)
Nagyanyó
A téli esték békés, tiszta csöndje
szelíden hull a hóborított földre.
Benn hangos szóval folyik a beszéd,
együtt a család. A gyermek mesét
szomjaz, s nógatja érte anyukát.
A felnőttek meg hatalmas vitát
rendeznek: égő világproblémákról,
politikáról, holnapról és máról,
s míg nagy hangosan zúg, folyik a szó,
csendesen ül egy széken nagyanyó.
Őt nem érdeklik már a nagy viták,
az újságban írt összevisszaság,
gyilkosságok és világháborúk,
bánat-felhők, bűnök és gond-borúk.
Tekintete a messzeségbe réved,
és körülzsongják mind az eltűnt évek.
Keze imára kulcsolódik lassan.
A mindenséget tartó Akaratban
ő megtalálta már helyét. A Csend
lelke húrján már nem egyszer üzent,
az érdek-hajszán túli, tiszta béke
már reáhullott jóságos szívére.
Nem nyomja már a gondok fáradalma:
a hótakart fák végtelen nyugalma
átlátszó lényét egészen betölti.
Lelkén átszűrve mindent, ami földi,
a vízesések lassú csobogása,
csillagos esték szelíd ragyogása,
s mélységes béke csillan át szemén.
Arcát titokban el-elnézem én,
és fölsír bennem vágy az ég után,
az örök-nyugodt messzeség után...
Vágyom, hogy büszkeségem zord világát,
a tülekedést, gondot, harci lármát
mind eltemesse bennem, mint a hó
a lényeges és örökkévaló...
Taníts meg erre, drága nagyanyó!
(1950)
Embernek lenni
(Prohászka "Diadalmas világnézet"-e nyomán)
A Semmiből egy napon
kiemelt az Isten,
tavaszt zsongó hajnalon
titokzatos szárnyakon
szent Kezéből jöttem.
Körülleng a furcsa lég,
éltem új világa,
minden él és lázban ég,
fénylő zöld és tiszta kék
lelkem általjárja.
Uram! Enyém lenne mind?
Szín és fény és ének...
Lágy szellő, mely meglegyint,
s bús vihar, mely harcra int,
percek, órák, évek?
Enyém, enyém! Én vagyok,
aki mindent bírhat.
Arcod fénye átragyog,
s általam a Te karod
ronthat, alakíthat...
Uram! Te akartad így:
az anyag-világban
lelked élő álmait,
gondolatod százait
hogy valóra váltsam.
Csakhogy ajándékodat
rosszra tékozoltam,
a sok szín és gondolat
eltakarta arcodat...
Uram, gyenge voltam.
Adtál észt, s én gyűlölet
igájába fogtam,
ellöktem a kezedet,
nem kellett a szeretet:
én csak pusztítottam.
Elég volt a bűn, a sár!
Ó, ha lehajolnál...
Lám, a csacska kis madár,
virágszirom, napsugár
örömedre szolgál!
Én lennék a legnagyobb.
S mi lettem? a Semmi.
Lásd, az utolsó vagyok,
mert csak én, csak én tudok
ellenséged lenni...
Uram, add a kezedet,
tovább minek várjak?
Add, hogy lássam tervedet,
mely a Földre helyezett,
s emberebbé váljak!
(1950)
A tavasz első üzenete
Pár napja még a havas fák felett
zokogva süvöltött a téli szél,
ma csend van. Fönn az égbolt játszi-kék,
s lenn a föld mélye csodákról mesél.
Ó érzem, érzem: hazug már a jég,
s a hófoszlányok szennyes foltjai,
nekem üzent a mélyből a Tavasz,
s virágok suttogását hallani.
Nekem elküldte sóhaját a föld.
Új, friss lehelet szánt a rög felett.
Nem, nem jöhet már hó! Az ég taván
csillogva szállnak fehér fellegek.
Nekem üzent a víg tavaszi szél:
fuvalma meglegyinti arcomat,
s hiába jég és hó és temető,
a Feltámadás keze simogat.
Nekem üzent a fagyos fákon át
alvó rügyekből duzzadó erő.
Mosolygó csendben álmodik a föld,
és várja, mikor jő a Magvető...
(1950)
Bűnbeesés után
Ne várj ma engem, Istenem,
a fátyolsűrű könnyeken
nem látok át...
Az éjszakában hasztalan
kereslek vágyón, egymagam:
éget a vád...
És nincs egy kéz, mely átölel,
hűs anya-ölben ringat el,
s csókol, ha fáj...
Úgy futnék Hozzád, repdesőn,
de most, de most még nincs erőm:
ne várj, ne várj...
Nyirkos utcákon árny suhan,
az éj magánya rámzuhan,
de menni kell!
Menni... A lelkem küzd, feszül:
Uram, ne hagyj ma egyedül,
ne hagyj ma el!
(1950)
Húsvét hajnalán
Ó boldog hajnal, amely láttad Őt,
mikor sírjából kilépett az Élet,
s a tavasz-szagú, hűvös földeken
végighömpölygő diadalmas ének
− mint egy lehelet, s mint a harsonák −
a mindenséget remegtette át;
Ó boldog hajnal, amely láttad Őt,
míg elnézett a városok felett,
és elnézett a tengerek felett,
fényittas arcát csókolgatta ajkad,
szűz, puha szellő homlokával játszott,
míg pihentek a gyilkoló kezek,
s bár minden, minden elveszettnek látszott,
Ő állt, mosolygott, − s mint a kisgyerek,
lábához simultak a sziklatömbök,
a mérhetetlen tömegű hegyek.
Ő állt, mosolygott kék szemedre, hajnal.
Már nem fájt semmi. Tündökölt az ég,
csend volt. Elállt a szél is, elsimult
minden hullám a nagy vizek felett,
mégis, rengett a föld és pillantása
mint villám járta át a kerteket.
Ő állt, mosolygott győzedelmesen,
vakító fehér testén, fényes arcán
még vakítóbbak voltak a sebek,
és hallgatott a föld és hallgatott
az ég, és hallgattak a tengerek,
mert méltatlanok voltak szólni akkor,
azon a titokzatos reggelen.
Ó boldog hajnal, amely láttad Őt,
mikor a Halált legyőzte az Élet,
mikor áldássá lett a szörnyű Átok,
s a fénytengerben elpusztult világok
merültek el, s kiléptek hófehéren,
tündöklő kéken, −
és mosolyában fürödtek a rétek.
Te százezerszer kiváltságos hajnal,
mely láttad, láttad Őt, a Láthatatlant,
kit nem szemlélhet halandó szemünk,
mert benned teljesült az Úr igéje,
s benned született meg az életünk,
akkor,
azon a diadalmas reggelen!
(1950)
Anyák napjára
(Köszöntő)
Szívem kiskertjébe
Rózsafát ültettem,
Sárga, fehér, piros rózsát
Gonddal nevelgettem.
Szívem kiskertjében
Kinyíltak ma reggel,
E szép napon jó Anyácskám
Fogadd szeretettel!
Néked ápolgattam
Legszebb rózsatőket.
Minden rózsa súg valamit,
Kérdezd csak meg őket!
A fehér dicséri
Jóságos türelmed,
A sárga meg azt dalolja:
Napsugár a lelked.
Szeretetem küldöm
Piros rózsaszálon:
Te vagy szívem legszebb kincse
Ezen a világon!
(1950)
Őszi csend
"...Híveidnek élete, Uram, megváltozik, de nem szűnik meg."
(A gyászmise prefációjából)
Néma az ősz,
néma a táj,
a víz felett
fehér sirály
kereng. A föld
oly sárga-zöld,
s fölötte kék
a messzeség.
Hideg a csend,
száll a remény,
tűnik a nyár,
tűnik a fény,
e némaság
lelkembe vág,
s a lét ködén
tűnődöm én.
Mert életet
rejt a halál,
e röpke nyár
ha tovaszáll,
virág fakad
a hant alatt,
s nincs elmúlás,
csak változás!
(1950)
Hiszek a Szeretetben
Hiszek az élő, örök Szeretetben,
hiszek erősen, szentül, törhetetlen,
hiszek az Isten-küldte üzenetben,
mely átrezdül a könnyek húrjain,
Hiszek a Kézben, amely fogvatart
a sziklák szakadékos útjain.
Hiszek a Szeretetben, mely felém
sugárzik nagy magányom éjjelén,
a végtelennek tűnő némaságban,
ahova senki nem jöhet utánam;
a Szeretetben, mely ölébe fog,
mikor legjobban egyedül vagyok...
Hiszek a Szeretetben, mely nevel,
gyötör, lesújt, és mégis fölemel,
és összetöri vágyam, büszke énem,
hogy új egészet formáljon belőlem;
hiszek a Kézben, amely alakít,
keményen bár, de gyógyít és javít.
Hiszek az élő, örök Szeretetben,
amelybe egykor belehull a lelkem;
Hiszek az Isten-küldte üzenetben,
mely a viharok torkán zúg felém,
hiszek az Arcban, mely fölém hajol
a szenvedések néma éjjelén...
(1950)
Levél a katakombákból
Testvér! ne félj, ha százszor oly nehéz,
tudd meg: vérünkből sarjad új vetés,
tudd meg: hiába lesnek ránk az árnyak,
s hiába késik századok egén
a diadalmas, nagy Húsvétvasárnap:
mi akkor győztünk, mikor letiportak,
mi akkor voltunk igazán nagyok,
mikor porszemmé őrölt meg a Holnap,
mikor pusztulásunkról szónokoltak,
s az egész világ rajtunk taposott.
Mert örök ifjan léptünk ki a sárból,
újult erővel küzdöttünk tovább,
s csak akkor lettünk Kenyér: Krisztus Teste,
ha összezúztak, mint a gabonát...
Testvér! legyen bár minden ellenünk,
ó tudd meg, tudd meg: el nem veszhetünk,
mert Krisztus virraszt mellettünk az éjben,
győztes nyugalma lelkeinkre hull,
s álljuk a harcot, álljuk szótlanul.
(1950)
A jászol előtt
Ketten Anyámmal
Elnézlek hosszan. Homlokod a párnán,
kezed kezemben szótalan pihen.
Ketten vagyunk. A percek lomha szárnyán
nem száll velünk a múltba senki sem.
Rég volt... Emlékszel? Látom még az ágyat,
akkor Te fogtad így a kezemet.
Ha mosolyogtál, eltűntek az árnyak.
Olyan hűs volt, s oly fehér a kezed...
Még most is hallom könnyű, puha lépted,
szíved dobban, ha szól hozzám a Csend.
... Sírnék, de nem tudok, s a szégyen éget...
Ó mondd, megértsz-e engem, hűtelent?
... Mért nem szeretlek úgy, oly óva, féltve,
mint Te szerettél akkor, s annyi éve?...
(1951)
Sarlós Boldogasszony
Az égbolt tiszta kékje ragyog Benned,
érett kalászok színarany varázsa,
patak zúgása, szellők suttogása,
nagy, titkos zengése a Végtelennek...
Amerre lépsz, a forró út porába
áldást csókol a júliusi szellő,
az erdők lombja szent imát lehellő,
s Nevét dalolja százezer madárka.
Még gyermek vagy és tested Őt takarja,
csöpp szíve együtt dobban a Tieddel,
míg glóriát hint arcodra a reggel.
Az Éden, mit egykor a Nő hatalma
eljátszott, Benned földre költözött:
mert áldott vagy az asszonyok között...
(1951)
Könyörgés gyermekségért
Uram, szólj hozzám! szólj, ha csak egy percre!
Már nem akarok harcolni Veled.
Egészen odahajtom fejemet
öledbe, habár eddig futni vágytam,
mert Benned is csak magamat imádtam,
és Benned is csak magamat szerettem,
mikor azt hittem, mindent tudok Rólad,
semmit se tudtam, nem ismertelek.
Most jó akarok lenni már, és gyermeked.
Tudom, csak akkor hallom meg szavad,
mikor elönti lelkemet a Csend,
mikor a mélyben minden elpihent,
minden szeretet, ami nem Te vagy,
a vágyak, melyek hullámzanak bennem,
mint a vihartól zúgó tengerek...
Uram, ó add, hogy lássak, és legyek
szabad!
Mert most csak egy a vágyam: gyermekszívvel
végigjárni a Titkok erdejét,
ezernyi vágyon, bűnön, szenvedélyen
fölemelkedni áttetszőn és kéken,
ahogy kisimul fönn és ránknevet
kormos, füstlepte városok felett
a téli ég.
(1952)
Nincs megoldás?
Az óra koppan.
...Négy...hat...hét...nyolc...
Pókhálós sarokban
csöpp gyertya lobban:
üres a polc.
A kicsi sír.
Az apa hallgat,
mint néma sír.
Mért, hogy hiába bír,
ha azok nem akarnak?
Az asszonyt nézi.
Fehér, törékeny arc.
Hogy várja, védi
a kicsi angyalt. S érzi:
hiába minden. Jő a holnap,
s a holnappal a harc.
Kemény napok.
Az utca zajlik,
ordít a mikrofon
– s a szó csak gúny, pofon –:
Ti Szabadok!
Bőségről, boldogságról
írnak a lapok...
A múlt hibás?
Vagy a jelen?
Sok nyavalyás
meg méltóságos
– ma már csak város
rongya s névtelen –
vagy más?
Most ököl az úr,
s a száj...
Kit fölkapott az élet,
csak könyököl,
gázol, pöröl,
nem áll le érted,
s nem kérdi meg: mi fáj?
Testvér! Tudom:
Nehéz. És nem tudom,
hogy mikor lesz már reggel.
Ó úgy megértlek,
ha bosszú éget,
s ha gyűlölöd a Szépet
vad gyűlölettel.
De mondd: a vér
segít-e rajtad?
S a szó mit ér?
Biztat, ígér,
s csalódol benne
ha megízlelte ajkad.
Nincs hát megoldás?
De lenne még!
Ha minden ember
fölhagyna már az őrülettel,
s csordultig tömné szeretettel
a bosszú tengerét!
(1951. II. 16.)