Te is anya vagy

Ketten az Isten Tenyerén

Már körülöttünk hallgatnak a rétek,
a lombok felett nem susog a szél,
s míg lenn a vízen csillognak a fények,
az alkony csendje most hozzánk beszél.

Oly nagyon közel érezem az Istent!
Ő szólít − s hangja áthat mindenen,
e percben oda tudnék adni mindent:
életem, vérem, testem, mindenem.

És így nézem el néma döbbenettel
a két folyót, hogy egyesülnek itt:
ahogy két élet találkozik egyszer,
s együtt folyik tovább − az Istenig.

Mert Ő volt, akit benned megszerettem,
és Ő volt bennem, aki szeretett.
− Ó, ha átélnénk egyszer mind a ketten,
hogy Ő maga az örök Szeretet...

S már úgy tűnik, hogy nem a Tiszaparton
ülünk az esti csendben − te meg én,
míg piros fénnyel ránkborul az alkony:
ketten vagyunk az Isten Tenyerén.

(1952)

Mesél az őszi köd

Oly jó e puha, csendes őszi este!
Sötét utcákon fényt keresve járok,
míg a távolban csöpp, vékonyka lángok
imbolyognak a sűrű ködbe veszve.

Tudod, oly csend van... Bennem s körülöttem
hallgat minden... A nyirkos őszi éjben
meleg kezed a magaméban érzem,
és hazafelé indulok a ködben.

Haza!... Mondd, ugye néha te is érzed,
mily édes ez a szó! – Most egyedül
megyek még, s néha reám nehezül

a csend. De egyszer elfutnak az évek,
s elindulunk. A ködből int felénk
egy puha fészek, ami a – miénk.

(1952)

Nagy Titok ez

Ma este
holdfény dereng a havas utakon,
és körülöttünk alszanak a kertek,
mindenütt béke, csend és nyugalom...
Ma ünnepelnek
a föld, a téli erdők és a rétek,
– s míg elhallgat az ének:
szólít a Csend.

Beszélgessünk. Úgy tele most a lelkem!
Szeretnék mindent elmondani néked...
Az éjet
átragyogja az öröm fénye bennem,
mint egyszer rég egy verőfényes nyár...
... Felhőtlen volt az ég és napsugár
csillant a messzi kék vizek felett...
Oly szép volt, mint a mesék.

De most a téli ég
borong felém... Csak te vagy itt s az Isten.
Ő fogja össze remegő kezünket,
s az életünket
olvasztja eggyé mostan az Övével...
Az Ő nevével
indulunk el, hogy végtelen Hatalma
– ha úgy akarja –
életté váljon bennünk, s életét
mi adjuk át a pusztuló világnak...

Ó mondd, valóság ez, vagy álmodom?
Hát nem ezerszer
és milliószor szentebb ez az óra,
mint a legszebb és legtisztább álmaink?
Remegő szívvel térdelek eléd,
megrendülve a Titok nagyságától,
mint a pap, mikor a szentélybe lép...

És mától
a kezed többé el nem engedem.
Egy életen
követlek tisztán, hűen, lelkesen,
bármerre mégy...

Ma este
elindulunk az új élet felé,
közös kereszttel, közös boldogsággal,
s nagy, közös vággyal:
mi ketten és az Isten.

(Házasságkötésünk emlékére: 1952. december)

Beszélgettem az alvó rügyekkel

Egy márciusi reggelen
tavasz ébredt a kerteken,
fénylett az ég, s a parkon át
nevettek rám az orgonák,
amerre mentem, tündökölt
a titkot rejtő szürke föld,
s ott égett minden csepp felett
a mindent áldó Szeretet.

Én tudtam már, hogy mit üzent
e titokzatos, égi Csend:
hogy az égen is átragyog
titkom, melyről még hallgatok,
de tudja minden. Csöpp rügyek
látnak, s lehajtják fejüket,
mert velük együtt zeng dalom
e csodátváró hajnalon.

Én tudtam, hogy a pillanat
- mit vágytak hosszú tél alatt -
most itt van. Lelkem egy velük,
az én ügyem az ő ügyük,
szemük mosolygón rámkacsint,
mert közösek az álmaink:
mi hordozzuk a föld felett
az Isten-küldte életet.

(1953)

Anyaság

Fiatal asszony. Kicsi, szőke.
Áll az ablaknál. Odalent
villamos dübörög az utcán.
... Itt szinte simogat a csend.

Arca megrándul, míg átjárja
testét a tépő fájdalom.
– Künn őszi fények tündökölnek
a mozdulatlan lombokon.

Lassan, némán múlnak a percek.
Műtő. Fehérség, tisztaság.
...Órák... Hát nem lesz vége? Sóhajt.
– Ő az? – Jaj, nem bírom tovább...

Fekszik véresen, összetörten,
de arca kigyúl, felragyog,
mikor a nővér megmutatja
az újszülött kis magzatot.

Ó, nem szeretett soha senkit
így, mint most, ennyi kín után
ezt az édes kis lényt, ki egyszer
azt mondja neki: Anyukám!...

(1953)

Gyermekünk születésére

Uram, nem vagyok méltó,
hogy szentélyedbe lépjek,
s a teremtésben legyek eszközöd.

Uram, nem vagyok méltó,
hogy e picinyke élet
itt pihegjen a karjaim között.

Mélységes döbbenettel
állok, s megnémul ajkam,
mert szent a hely, hol ránkhajolt az Ég.

Uram, ó mért szeretsz úgy,
hogy őt adtad ma nékünk,
egy kicsi szívben kettőnk életét!...

Uram, most itt vagy köztünk,
mert Téged fogadtunk be,
mikor e gyermek hozzánk érkezett.

Uram, ó áldj meg minket,
és őrizzed meg nékünk
ezt a picinyke, drága életet!

(1953)

Reggel

A nap még csak egy csöppnyi résen
kukucskál be az ablakon.
Zöld rácsos ágyban alszik szépen
aranyos két kis magzatom.

Az egyik ágyban lassan mozdul
egy kéz a takaró felett.
Két szem kinyílik, felém fordul,
egyet pislog - és rámnevet.

Ez Marika. Most óvatosan
így szól: „Gakk!” s várja a hatást.
De semmi nesz még. A sarokban
nem hallani csak szuszogást.

Most megismétli hangosabban,
s a rácshoz nyomja csöpp fejét.
- A csend feszült, már szinte pattan,
ő félve kémlel szerteszét.

„Gakk?!” - És körülnéz. - Semmi lárma.
De ő türelmes. Vár tovább.
S van még, ki ennek ellenállna?
Valami mozdul odaát.

Még egy utolsó „Gakk” - s a visszhang
nem késik. Mari fölnevet,
s mikor a másik ágyra pillant:
ott lát kibújni egy fejet.

Ez Lacié! - Künn napfény árad -
a két kis huncut összenéz:
és betölti az egész házat
a csilingelő nevetés.

(1956)

Ezt álmodtuk

(Eljegyzésünk emlékére)

Egy verőfényes őszi délután
együtt mentünk a töltés oldalán,
a bársony fű közt átsuhant a szél,
itt-ott zizzent egy sárga falevél,
s az ég csodásan kéklett odafent...
Mentünk az arany fényben
– kéz a kézben –
és lassan-lassan ránkborult a csend.

Hallgatva mentünk. Egyikünk se szólt,
és mégis tudtuk, mit gondol a másik.
A cél még messze volt,
de tudtuk már, hogy közös az utunk,
hogy egyszer nekünk is lesz otthonunk,
egyszerű, tiszta, derűs és meleg,
hol minden beragyog a szeretet,
ahova mindig pihenni jövünk,
hol együtt sírunk, együtt örülünk,
hol együtt várjuk majd a gyermeket,
s együtt virrasztunk a bölcső felett...
S később, ha bővül majd a kis család,
a ház falát
majd szétveti a boldog gyereklárma,
s ha egyszer leülünk a kis díványra,
egy percnyi nyugtunk többé nem lehet,
mert körülvesznek ám a gyerekek,
mesét sürgetnek, térdeinkre másznak,
s nem lesz vége a vidám kacagásnak...

Ezt álmodtuk. De egyikünk se szólt.
Az ősz alkony lassan ránkhajolt.
Mentünk a piros fényben
– kéz a kézben –
s álmunkból ezüst fátylat szőtt a Hold.

(1956. október 12.)

Kisfiam

Bágyadt, szomorú téli napsütés...
Ó mért is van a földön szenvedés?
És mért mindig a jók a szenvedők?
Az ártatlanok, Isten-keresők?

...Ő rámfüggeszti fénylő, nagy szemét...
Ó többet mond ez, mint ezer beszéd!
„Édesanyám, én mért vagyok beteg?
Mért nem játszhatok, úgy, mint más gyerek?”

Miért?... A könnyek csendje rámhajol.
...Olvastam egyszer, régen, valahol:
„...És meggyötri, kit keblére fogad...”
Kisfiam, te az Úr kedvence vagy!...

(1957)

Anyukám

Mint az eltévedt, síró kisgyerek
nagy, könnyes szemmel áll és kesereg,
anyját hívja, s fut minden hang után -
úgy kereslek most én is, Anyukám.
Hol vagy? Hova lett drága mosolyod?
Szíved, mely mindig értünk dobogott,
ahol megbújni olyan jól esett,
hol elsírhattam minden könnyemet?

Elmentél... Visz a robogó vonat,
többé nem hallom édes hangodat,
a sír nem felel: néma és süket,
és olyan üres minden nélküled!...
Elmentél csendben, észrevétlenül,
mint napfény, mely az égen átrepül,
s a válás most csak minekünk nehéz,
mert számodra már nincsen szenvedés.

Tested megpihent, utad célhoz ért,
és számodra már nincsen több miért,
mert megismertél minden Titkokat,
miket nekünk csak sejteni szabad.
A szentek útját járod odafent,
és most lettél még jobban a mienk:
Szent Őrzőangyal, hűséges Vezér,
ki útainkon mindig elkísér.

Ha szellő rezdül, kezed simogat,
szerető csókod a tavaszi nap,
az égbolt selyme tiszta kék szemed,
mert közöttünk él drága szellemed.
Nem haltál meg! ó hiszem, tudom én,
csak megpihentél az Isten ölén,
most is szeretsz, és most is szeretünk,
és mindörökre itt maradsz velünk!

(1957)

Az élet megy tovább

Üres a szoba, üres az ágyad,
szívünkbe markol az égő bánat -
s az élet megy tovább.

Te fekszel csöndben, mozdulatlanul -
s az utcán traktor dübörög vadul:
az élet megy tovább.

Arcod kihűlt, a mosoly ráfagyott -
ott künn a fákon verőfény ragyog:
az élet megy tovább.

Te nem szólsz többé s nem térsz vissza már -
künn fészket rak a vidám fecskepár:
az élet megy tovább.

Te megpihensz majd lenn a föld ölén,
sírodra hull a hűs tavaszi fény,
az élet megy tovább.

S míg alszol csendben a kereszt alatt,
haló porodból friss virág fakad:
az élet megy tovább.

Elmentél... Egyszer mi is elmegyünk,
a világ sorsa folyik - nélkülünk.
Az élet megy tovább.

(1957)

Akiket nem engedtek megszületni

Rájuk gondolok, s néma fájdalom
szorítja össze torkom, homlokom.

Miért, hogy megszületett gyermekét
úgy félti anyja, mint a két szemét,
jaj, ha valaki egyszer bántaná,
dühödt farkasként támadna reá,
s az ártatlant, ki meg se született,
ő saját maga gyilkoltatja meg?
És miért, hogy ha beteg gyermeke,
mint őrült, rohan orvoshoz vele,
s remegve sírja át az éjszakát,
figyelve, lesve minden sóhaját.
Ó, hogy reszket a csöppnyi életért!
S ezt megölette. De miért, miért?

És néha látom – éjnek idején –
apró lelkecskék intenek felém,
bolyonganak a nyirkos éjen át,
és keresik a boldogabb hazát.
Sok kitaszított, kicsi idegen,
kinek elzárták útját idelenn,
a Földön élni nékik nem lehet,
számukra nem jutott már szeretet.
Ők nem kaphattak egy meleg szobát,
hol várná őket már a kis család.
Mint egy féregre – embergyilkosok
lába örökre rájuk taposott.

S míg mardossa a szégyen lelkemet,
hogy jóvátenni mindezt nem lehet,
és helyettük is vádolom magam:
keblemre zárom síró kisfiam.
Nézem a piciny arcot, csöpp kezet,
s hálát adok, hogy megszülethetett.

(1957)

Holdas éj

Szobánkra ráborult a Csend.
Besüt a hold az ablakon,
fénye szelíden ömlik el
a komor, néma falakon.

A sarokban egy kályha áll,
fehér csempéje még meleg.
Pajkos fények a zongorán
tündéri táncot lejtenek.

Odébb kis szekrény. Polcain
katonás rendben áll a sok
játék: kis vonat, kis edény,
kockák, parányi bútorok.

Dívány. Alatta kis cipők.
Asztalka, két szék: rajtuk ing,
ruhácska, nadrág, kis kötény,
gondosan összehajtva mind.

Varrógép − képek − bútorok.
Künn zord, zimankós téli táj.
Itt bent mindent elönt a csend,
a titokzatos félhomály.

Tik-tak... Az óra lassan üt.
Még egyszer fölkelek s alig
hallható léptekkel megyek
egyik ágytól a másikig.

Csend van − és mégse nyugszanak
a mindig dolgos kis kezek,
fogják, szorítják éjjel is
a legféltettebb „kincseket”.

Itt egy fekete, kócos fej.
Ez Laci. Ő a legnagyobb.
Amott a szöszke Marika
Még álmában is mosolyog.

Előttük nyitva még a könyv
− úgy alszik mind a két gyerek.
Odébb, parányi fekhelyén
egy csöpp fiúcska szendereg.

És míg az álom szelleme
a holdas éjen átoson,
szerető csókom megpihen
a három édes homlokon.

(1958)

Te is anya vagy

(Júliának)

Emlékszel még a forró régi nyárra?
Napfény csillant a házak ablakán.
Mi együtt ültünk benn a kis szobában.
... Nem is oly rég, csak tegnap volt talán...

Érzed-e még a délutáni csendet,
mely beszédes volt, álmokat szövő?
Lelkünk félig már felnőtt, félig gyermek,
és előttünk a százarcú Jövő.

Azóta ó, hogy elszálltak az évek!
s a megvalósult álom oly kevés...
Szívünkben régen meghalt már az ének,
s keményre égette a szenvedés.

A hosszú, fájó őszi éjszakákon
eltemettük a régi vágyakat.
De tavasz jött - s mint rügyező faágon
most belőlünk is új élet fakadt.

Te is anya vagy... Tudod, milyen érzés
szíved alatt hordozni magzatod,
tudod, milyen a bánat és a féltés,
és mily öröm, ha megcsókolhatod.

Mert bennük élünk már: a gyermekekben,
hisz életünknek folytatása ők.
Amit akartunk, százszor lelkesebben
viszik, építik tovább - a Jövőt.

(1962)

Józsika

Az egész család kis kedvence ő,
kit még ha rossz is, szeretni lehet,
mert egyszer mérges, mint a kiskakas,
s a másik percben mindent elfeled.
Ha rossz fát tett a tűzre, eltűnik,
míg feje fölül elszáll a vihar,
s mikor megkerül, egy szerető csókkal
mindent elintéz, amit csak akar.
Nagyhangon vitázik,
az ellenfelét jól elveri végül,
de ha veszekszik, hamar meg is békül.
Ahol erő kell, dolgozni szeret,
könnyen lelkesül: igazi gyerek.

(1963)

A Negyedik

Te hívatlan jött drága kicsi Vendég,
akit mindennél jobban szeretünk,
mert nagyobb öröm nincsen a világon,
mint az, hogy itt vagy közöttünk, velünk...
Három testvérke várta izgatottan
az érkezésed boldog hajnalát...
Ó nézz rám okos, nagy kék szemeiddel,
hiszen én vagyok a te anyukád!
Mit is mondhat e ragyogó tekintet,
mit fejez ki e néma üzenet?
Talán a hálát, hogy megadtuk néked
legdrágább kincsedet, az életet?
Vajon ha felnősz, s az élet keresztje
nagyon súlyos lesz gyenge válladon,
megköszönöd-e akkor is anyádnak,
hogy megszült egy szép őszi hajnalon?
Ki tudja még? most körülvesz a jóság,
a becézgető, féltőı szeretet...
Bár olyan boldog lennél e világon,
ahogy én adom s akarom neked!

(1963)

Egyszerő szavak Anyámhoz

Mikor először néztem a világba,
te hajoltál csöpp homlokom fölé,
és rámnevetett fénylő kék szemed,
mint alvó fákra a tavaszi ég:
a te arcod volt a világ nekem.

Te fogtad kezem, mikor elsőt léptem,
és vezetgetted bukdácsoló lábam,
kitárt karokkal hívtál, ölbevettél,
ha elestem, és szelíd csókjaiddal
felszárítottad hulló könnyeim.

A te neved volt első szó a számon,
elmondtam tízszer, százszor és ezerszer,
élet volt e szó, biztonság, erő.

Te voltál oltalma az iskolásnak,
meleg étellel és csókkal vártál,
mindig megvédtél, ha valaki bántott,
ruhám megvarrtad, játszottál velem,
és meghallgattad apró titkaim.

Te indítottál el az életúton,
szelíd barátnő, rámsugárzó jóság,
mindent te adtál, és mindig csak adtál!
És mit adhatok én már teneked?

Csak sírodra tehetem e pár virágot,
amit nem adtam oda, amíg éltél...

Ó bár félannyi jóságot oszthatnék
a körülöttem élő embereknek,
amennyi egykor szerető szívedből
éltető napként sugárzott reám!

(1964)

Katáng

A poros, piszkos országutak szélén
árkok partjáról mosolyogsz felém.
Elnézlek csöndben, szerény kis virág,
s hozzád szeretnék hasonlítni én.

Körötted kavarog a forgatag,
járművek mocska, utcák söpredéke,
és te megmaradsz mégis üde kéknek.
úgy nevetsz föl a kéklő, tiszta égre.

(1963)

Szeretnék...

Szeretnék derűs ember lenni,
az úton csak előre menni,
küzdeni, ahogy sokan mások,
de ne hagyja el ajkam átok,
ha fárasztó az élet terhe,
tudjam hordozni énekelve,
ha bármi érne, gondban-bajban
magamat soha el ne hagyjam,
s akárhogy meghurcol az élet:
mindenben meglássam a szépet!

(1965)

Élni akarok!

(A halálraítélt magzat könyörgése)

Anyám, kopogok szíved ajtaján,
én kérlek, ki még szólni sem tudok:
élni akarok!

Te hívtál elő semmiből a létbe,
én nem tehetek róla, hogy vagyok:
élni akarok!

Mit vétettem én szegény, ellened,
hogy eltaposnál, mint egy állatot?
Élni akarok!

Ha csókot lehelsz bátyám homlokára,
nem döbbensz rá, hogy rútul megcsalod?
Élni akarok!

Hisz egykor őt is megölhetted volna,
mikor még nem is tiltakozhatott!
Élni akarok!

Miért nincs jogom énnekem is élni?
Én nem vagyok a véred, magzatod?
Élni akarok!

Épp neked kéne megvédened engem,
ha széttépni készülnek a farkasok!
Élni akarok!

És most te akarsz széttépetni mégis?
Gyilkosom legyen ölelő karod?
Élni akarok!

Anyám, kopogok szíved ajtaján!
Én kérlek, védtelen kis magzatod:
Élni akarok!

(1965)