Rozmaring utca 6. (9-12. fejezet)
9. Anyák napja
Április utolsó vasárnapján — mikor Anyuka épp nem volt otthon — Apuka maga köré gyűjtötte a gyerekeket, és így szólt:
— Gyerekek, remélem, tudjátok, hogy mához egy hétre, május első vasárnapján anyák napja lesz. Gondolkozzatok, ki hogyan tudna örömet szerezni Anyukának.
A gyerekek föllelkesedtek, de még egymásnak se árultak el semmit.
András rendszeresen kapott zsebpénzt, amit füzetre, ceruzára, uzsonnára és néha édességre szokott költeni. Most elhatározta, hogy ezen a héten mellőzi az édességet - amit különben nagyon kedvelt - és uzsonnára is beéri sima kiflivel. A megtakarított pénzen szombaton három szál gyönyörű tavaszi virágot vásárolt Anyunak a virágárus nénitől, akinek a házuk egyik garázsában volt a virágüzlete. A szép csokrot egy üveg vízbe tette és kirakta az erkélyre.
Mártika egyik újság gyermekrovatában szép anyák-napi köszöntő-verset talált.
— Megtanulom — határozta el magában. — Anyu örülni fog, mert tudja, hogy nem nagyon szeretek szöveget magolni, de az ő kedvéért szívesen megteszem. Még egy szép színes képet is rajzolok neki.
Veronika sokáig töprengett. Mi az, aminek Anyuci legjobban örülne? Aztán elhatározta:
— Minden nap szerzek valami örömet Anyukának. — Így is tett. Első nap a játékos polcát hozta rendbe, amit Anyu már oly régóta emlegetett. Következő nap azon igyekezett, hogy mindig az első szóra szót fogadjon. Harmadik nap megpróbált mindig mosolygós lenni, akármi történjék is. Pedig most is akadt olyasmi, amiért máskor durcáskodott. — És ez így ment egészen vasárnapig. Ráadásul minden este elmondott Anyukáért egy Üdvözlégy Máriát.
— Így még az égi Édesanyámnak is örömet szerzek — gondolta buzgón.
Eljött a vasárnap. A három gyermek sorban odalépett Anyukához. Andris átadta a virágot, Márti elmondta a verset, és odanyújtotta a rajzot Anyunak, aki meghatottan ölelte magához mindkettőjüket. Akkor odabújt hozzá Veronika és sírva fakadt.
— Mi baj, édesem?
A kislány Anyukára emelte ibolyakék szemét.
— Anyuci, én nem tudok adni semmit... Amit adni akartam, azt nem lehet megfogni. Én minden nap örömet próbáltam szerezni neked. Nem vetted észre?
Anyuka szeme is fátyolos lett.
— Ó dehogynem! Hiszen olyan aranyos, jó kislány voltál, hogy alig ismertem rád! A te ajándékodnak örülök legjobban! Olyan nagyon, hogy azt szeretném, ha minden vasárnap anyák napja lenne!
10. Kistestvért szeretnék!
A májusi este gyöngyvirág- és orgonaillatú fuvallatával még a lakótelep sivárságát is megszelídítette. A bokrok között egy-egy madárka rebbent, az égen föltűnt néhány csillag, és az egyik ház mögött megjelent a nevető fényű telihold. Klárika hazafelé ballagott anyukájával. Anyák-napi előadáson voltak, s a műsorról beszélgettek. A forgalom lelassult, a házak közt kevesen járkáltak, s az est csendjét csak néha zavarta meg távoli zene és autótülkölés.
Klárika megszorította anyja karját.
— Anyu! Nem hallod? Az ablak alatt a bokorban egy cica nyivákol. Nézzük meg! Közelebb lopództak. Herendiné előrehajolt. Aztán dermedten bámult a bokor alján megbúvó reklámszatyorra.
— Ez nem macska! — Kihúzta és belenézett. — Ez egy síró kisbaba! Egy újszülött. Még él!... Kibontotta a csomagot, és megtapogatta a rongyokba csavart gyereket.
— Még meleg... — és mozog. Vigyük föl, talán segíthetünk rajta.
Óvatosan körülnézett, de a közelben egy lélek se járt. Fölmentek a második emeletre, és beledugta a kulcsot a zárba. Nem volt otthon senki. A férje, Herendi doktor ügyeletes volt ma a kórházban. A csomagot a konyhaasztalra tette és kibontotta. Formás, egészségesnek látszó kislány volt, vörös a sírástól. Úgy tűnt, még nem olyan régen tette valaki a bokor alá. Herendiné teát melegített, és egy kiskanállal a baba szájához érintett egy kortyot. A pici mohón nyelte a folyadékot. Újabb néhány kanál - és elcsöndesedett. Klárika áhítattal nézte.
— Anyukám, ugye ez a baba a mienk lesz? Jaj de aranyos! Jaj de jó, hogy nekem is lesz egy kistestvérem!
Anyja sóhajtott egyet.
— Drága kislányom, ennek a babának van anyukája, és meg kell őt találnunk! Vissza kell adnunk neki!
Klárika sírvafakadt.
— De hiszen kidobta! Nem kell neki... Én vettem észre, én hallottam meg a sírását! Ez a kisbaba az enyém!
Anyja simogatta.
— Ez nem egyszerű, gyermekem. Tudom, hogy szeretnél testvérkét. De ez nem olyan, mintha egy darab pénzt vagy egy játékot találtál volna, amit eldobtak vagy elvesztettek.
Klárika hisztérikusan zokogott. De anyja nem vitatkozott tovább. Egy puha, vastag törülközőbe csavarta a kisbabát, és megindult az ajtó felé.
— Gyere velem, bevisszük a picikét a kórházba, az újszülött osztályra. Ott kap anyatejet, inget, pelenkát. Jó helye lesz. Aztán be kell jelenteni a rendőrségen, s talán pár nap alatt megtalálják az anyukáját.
Klárika szinte belebetegedett a kisbaba elvesztésébe. Napokig nehezen tudott elaludni, alig evett, és az iskolában sem figyelt rendesen. Folyton a pici kislány járt az eszében. Három nap elteltével Herendinét — aki szintén orvos volt a kórház szemészetén — telefonhoz hívták. Egy nővér jelentkezett az újszülött osztályról.
— Helga doktornő, jöjjön át gyorsan!
Futva ment a másik épületbe. Irma nővér már várta.
— Megvan a talált kislány édesanyja. Beszélni szeretne a doktornővel.
Helga kicsit félve ballagott a folyosó végén álló, tizenhat-tizenhét évesnek látszó, diáklány kinézetű divathölgy felé. Az egy pillanatra ránézett, aztán elsírta magát.
— Köszönöm, hogy megmentette a gyermekemet... Azóta nem tudok aludni, bánt a lelkiismeret. Nem is tudom, miért tettem... A terhességet titkoltam, mert féltem. Mire kiderült és biztos lett, már késő volt tenni ellene. Azt akartam, hogy a fiú vállalja el az apaságot, és házasodjunk össze. Én szeretem őt... De azt mondta, az én bajom, mért nem vigyáztam, őt nem érdekli az egész. És otthagyott... Az anyám ki akart dobni, az apám nem is tudta... Istenem, Istenem, mit csináljak! Én nem akartam megölni a kislányomat, hiszen az enyém... De a gimnáziumból is kidobnak, lakásom nem lesz, ha a gyerekkel elzavar az anyám...
Helga megnyugtatta.
— Van több lehetőség, nyugodj meg szépen. Vannak intézmények, amelyek ilyen esetben befogadják a kismamákat a gyerekkel együtt bizonyos időre. Aztán majd kialakul. Hátha mégis fölébred a fiúban a felelősség... De ha nem tudsz a gyerekről gondoskodni, örökbe is adhatod.
— Ó nem, nem! Már rájöttem, hogy nem tudok nélküle élni, az enyém, föl akarom nevelni! Ó milyen ostoba voltam!
A kisbaba sorsa végül is megoldódott, de Klárika nem tudott megnyugodni. Minden este föltette a kérdést:
— Anyu, nekem miért nem lehet kistestvérkém?
Aztán elmúlt a június, a július, és augusztus végén Helga doktornő rádöbbent, hogy gyermeket vár. Egyre nyugtalanabb lett, és iszonyatosan rosszul érezte magát.
— Nem tarthatom meg — határozta el magában. — Az én munkám egész embert kíván. Klárika már szerencsére elég önálló, Erzsi néni is besegít, ha nem vagyok otthon este. De egy csecsemő? Mindent elölről kezdeni? Évekre elmaradok a munkámmal, s ráadásul a terhességet is nehezen viseltem már Klárikával is... Utána meg hány év kell, mire újra rendesen munkába állhatok! Ó Istenem, miért is nem vigyáztam jobban!... De akárhogy gondolkozott, nem érezte felelősnek magát ezért a kis életért. Számításaink néha csődöt mondanak...
— Talán nem is lesz egészséges... Talán én se bírom ki, s akkor mi lesz Klárikával? Pedig ő rettenetesen szeretne egy testvérkét... Ó Istenem, mit tegyek? - s öntudatlanul összekulcsolta a kezét, pedig gyerekkora óta nem imádkozott. Most mégis vágyott rá, hogy valaki nála hatalmasabb vegye kezébe a sorsát, és döntsön helyette is. Aztán egyik napon összefutott a fölöttük lakó Margitkával, aki még szabadságon volt a negyedik gyerekével.
Margit megszólította:
— Kedves doktornő, olyan sápadt, csak nincs valami baj? — s Helga most úgy érezte, nem halaszthatja tovább, ki kell öntenie a szívét.
— Szeretnék veled beszélgetni, tegezz te is nyugodtan — mondta és fölmentek a lépcsőn. Margitka egyedül volt a kis Petikével. Hosszan beszélgettek. Helga kicsit megkönnyebbült. Margit fölajánlotta neki a segítségét. Még azt is, hogy amíg Petikével otthon lesz - ez két év - elvállalja a kisbaba gondozását, hogy Helga mielőbb visszamehessen dolgozni - legalább fél munkaidőben.
— És a férjed mit szól mindehhez? Hiszen úgy gondolom, neki is van beleszólása.
— Hát... ő tulajdonképpen elfogadna még egy gyereket, hiszen rajongásig szereti a lányát - de ő is fél, és nem mer dönteni.
— Isten kezében vagyunk... — suttogta Margit. Milyen jó, ha hagyunk valamit a Gondviselésre is. De nem akarlak mindenáron „megtéríteni”. Mégis kérlek, gondold végig: itt az Életről van szó, s te hivatásodnál fogva is az Életre esküdtél...
Helga egy pillanatra behunyta a szemét. És megjelent előtte Klárika könnyes arca, mikor a kisbabát vissza kellett adni.
— Ó ha tudná, hogy a vágyva-vágyott kistestvérét akarom elpusztítani, mit mondana? ...Anya, szeretsz te engem egyáltalán? Nem érted, hogy semmire se vágyom jobban, mint egy testvérre, s hiába adsz bármit helyette, nem vigasztal meg! Anya, ha engem is elpusztítottál volna!...
Helgának kibuggyantak a könnyei.
— Igazad van. Nincs a földön nagyobb érték, mint az Élet. Döntöttem. Legyen meg Klárika - és az Isten akarata.
Az már csak külön öröm és ajándék, hogy Erzsi néni — Klárika „pót-nagymamája”, a lépcsőházban lakó egyedülálló nyugdíjas asszony — amikor megtudta a hírt, össze-vissza csókolta Helgát.
— Drága doktornő, alig várom, hogy legyen még egy pót-unokám!
Klárika boldogsága pedig leírhatatlan volt. Egy csöndes kora őszi estén, a kislány ágya szélén ülve árulta el Anyu a Titkot, mire Klárika szólni se tudott, csak némán átölelte anyját, és csókolta, ahol érte.
Lassan teltek a hetek, hónapok. Helgát sokszor elfogta az émelygés, szédülés, hányinger, de túltette magát mindezeken és rendszeresen dolgozott. Nem volt kényeskedő fajta, és úgy érezte, ha már döntött, meg kell hoznia ezt az áldozatot. Inkább az idegesítette, hogy olyan sokat suttogtak körülötte. Ki hősnek, ki bolondnak, ki felelőtlennek tartotta, ki meg irigyelte. De ő igyekezett nem törődni mások véleményével.
A hatodik hónap végén egy reggel iszonyatos görcsei támadtak. Klárika már elment az iskolába, ő is épp indulni akart - mikor le kellett ülnie egy székre a konyhában. A férje bekiáltott:
— Na mi van, nem megyünk?
Helga nem tudott válaszolni, csak nyöszörgött. A férje benézett, aztán odaugrott hozzá.
— Rosszul vagy, édesem? Várj, beviszlek. ne mozdulj!
Hívta a mentőt és bementek a szülészetre. Helga sejtette, hogy baj van. Túl korán indult meg a szülés, ez a gyerek még nem életképes.
Behunyta a szemét.
— Istenem, csak most ne hagyj el! Ne engedd elpusztulni a gyermekemet!
Aztán már nem is tudta, mi történt. Mikor magához tért, egy kórházi ágyon feküdt, mellette ült a férje, és gyengéden fogta a kezét.
— Ne félj szívem, nincs nagyobb baj. Megmarad a kicsi - még idejében érkeztünk. De most jó néhány hétig kórházban kell feküdnöd. Nehéz lesz, de ne aggódj. Én majd gondoskodom Klárikáról. Te most csak a picivel törődj.
— Ó de jó, hogy itt vagy... és köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám... Ne haragudj rám, nem tehetek róla...
Délután Apu az iskola előtt várta Klárikát. Együtt mentek haza.
— Kislányom, Anyu bent van a kórházban. De ne nyugtalankodj, minden rendben lesz. Neki most pihennie kell, hogy a kisbaba életben maradjon. Ugye jó leszel, és segítesz nekem, hiszen te már nagylány vagy?!
Klárika bólintott, aztán egy pillanatra megállt, és megszorította apja kezét.
— Apu, kerüljünk egy kicsit a másik utca felé. Ott van egy templom, szeretnék bemenni.
— Jó, kicsim, menjünk.
Az apa szeme könnyes lett, amikor látta, hogy Klárika letérdel, és kis kezeit összetéve suttogja:
— Istenkém, segíts Anyukán, hogy semmi baja ne legyen! És őrizd meg a kistestvéremet, hogy egészségesen megszülessen!
Olyan őszinte bizalommal mondta ezt, hogy apja úgy érezte: az Ég nem utasíthatja el a gyermeki imádságot.
Egy délután Herendi doktor idegesen nézett ki a lakótelepi konyha ablakán. Onnan lehetett legjobban látni, ha valaki a kapuhoz közeledett.
— Jaj nekem, hol lehet ez a gyerek ilyen soká? Már sötétedik, és mindig rendesen haza szokott érni - most meg már egy órája hiába várom. Csak nincs valami baja, annyi minden történik mostanában... Jaj, miért is nem mentem érte, de hát már másodikos, elég önálló... Én megőrülök, ha még sokáig kell várni! Vagy menjek a rendőrségre?
Egy tétova csengetés, rohanás az ajtóhoz - és ott állt Klárika reszketve, bűntudatos arccal.
Apja megrázta.
— Hol voltál ennyi ideig? Nincs elég bajom, még miattad is izguljak?
Klárika sírvafakadt.
— Jaj Apu, ne haragudj... de nem tudtam ellenállni. Elmentem a kórház felé, és néztem az ablakot Anyu szobáján, hátha kinéz és integet. De nem jött. Aztán már fázni kezdtem, és hazajöttem. Nem gondoltam, hogy ideges vagy miattam...
Az apa szeme homályos lett és átölelte a kislányt.
— Gyere, nincs semmi baj, vacsorázzunk!...
Az utolsó hetekben hazaengedték anyukát, de nagyon vigyáznia kellett magára. Klárika igyekezett segíteni, amit csak tudott. Komoly, önálló nagylánnyá érett meg ezekben a napokban, pedig még csak nyolcéves volt. - És minden este együtt imádkoztak Anyuval a kisbabáért.
Aztán eljött a szülés napja is. Az újszülött kisfiú lett, apró baba, de életképes.
Az apa meghatottan nézte, hogyan öleli magához a felesége a kis gyámoltalan csecsemőt. Aztán megcsókolta az asszony verejtékes homlokát.
— Köszönöm neked a fiamat... ó milyen csodálatos az Élet... és milyen szentek vagytok ti, édesanyák!...
Helga rámosolygott.
— Én köszönöm, Imre, hogy olyan jó vagy!... Most nagyon boldog vagyok. De ugye tudod, hogy ezt a kisbabát Klárika esdette ki nekünk?! Ő vágyott annyira a kistestvérre...
Mikor Gáborka visszanyerte születési súlyát, és kicsit megerősödött, végre hazaengedték anyukát és a babát a kórházból. Mivel a nagyszülők nagyon messze laktak, csak későbbre ígérték a látogatást. Így Margitka és Erzsi néni segített Herendi doktornak takarítani, tiszta ágyat készíteni. A babaágy és a pelenkázó már régóta készen várta a kicsikét. Klárika egy csokor ibolyát helyezett pohárban az asztalra, és szívdobogva leste, mikor lép be Apu és Anyu a babával. Alighogy a kulcs megfordult a zárban, eléjük futott. Homlokon csókolta öcsikéjét, aztán kissé elfogódva megszólalt:
— Igaz, én tulajdonképpen kislányra számítottam, de így is nagyon örülök. Olyan édes, olyan drága ez a kisbaba, és én borzasztóan fogom szeretni. Senkinek sincs ilyen aranyos öcsikéje, mint nekem. Anyu, Apu, köszönöm nektek a kistestvérkémet! Anyja még hozzátette:
— És a jó Istennek, hogy épségben megőrizte őt nekünk!
11. Jolánka néni
Már egy órája ült mozdulatlanul, tenyerébe hajtott fejjel. Az ablakon egyenletesen kopogtak az őszi esőcseppek, komor, szürke, vigasztalan volt az ég. Most még jobban rászakadt a magány, mint a temetés óta bármikor. Hát az anyja is elment. A férje már négy éve halott, még most is elszorul a torka, ha rágondol. Kirándulni volt az unokákkal, s mikor hazajött, a szomszédok azzal fogadták: a férje kórházban van. Összeesett a lépcsőházban, bevitte a mentő. Agyvérzés... három napig reménykedett, hogy magához tér... de hiába. Elment... és még elbúcsúzni se tudott tőle... Aztán az anyja - három évig ápolta, rettenetes volt végignézni, ahogy egyre jobban leépült, a végén már szinte azt kívánta, ne tartson sokáig így... De legalább volt kiért kínlódni, aggódni, virrasztani! Most már teljesen fölöslegesnek érezte magát. A menye el se jött a temetésre, az unokák se... ők már alig ismerték a dédmamát. A fia azzal búcsúzott akkor: Ne sírj Anya, ezután gyakrabban jövünk. Pihend ki magad, szórakozz, próbálj egy kicsit élni is! Legközelebb eljövünk a születésnapodra, majd meglátod, milyen sokat fejlődtek az unokáid. Tudod-e, hogy Dani már gimnazista? És Dórika milyen csinos nagylány?
És ma egész nap várta őket. Sütött-főzött, s mikor déltájban holtfáradtan leroskadt egy székre, megszólalt a telefon: "Anya, boldog születésnapot! Sajnos, most nem tudunk jönni, Jutka megfázott, nem jól érzi magát, Dórikának táncpróbája van, mert vasárnap szerepelnek, Daninak meg edzése... Én egyedül nem akarok menni, hosszú az út, sokba kerül a vonat, kocsival meg így nem érdemes... Majd talán karácsonyra eljutunk!"
Kezébe temette arcát. - Nincs rám idejük, nincs rám szükségük. Itt a pulóver, amit Daninak kötöttem, a tarisznya, amit Dórinak szőttem... Talán fölösleges is volt, mert úgysem tetszik nekik!... Minek is élek már, hiszen senkinek sincs szüksége rám!
Kiment a konyhába, betette a hűtőbe a sok ételt. Dobozokba rakta a süteményt, nem volt kedve enni belőle.
Aztán olvasni próbált, de nem jutott el a tudatáig, amit olvasott. A könnyek lassan végig-folytak az arcán, mint az őszi eső az ablak üvegén. Maga se tudta, mikor zuhant rá az álom. Már éjfél volt, mikor fölállt a székről, és ledőlt a heverőre.
Reggel ragyogó napsütésre ébredt. A lakótelep megszokott zaja beszűrődött az erkélyajtón. Kinézett az utcára. Mindenki siet, mindenki teszi a dolgát. Csak neki nincs miért, kiért tevékenykednie.
Megivott egy csésze forró kávét, aztán hirtelen elhatározással levette a kabátját a fogasról.
— Kimegyek a temetőbe - mi mást csináljak? Ki tudja? - talán hamarosan odajutok én is. Mit keressek ebben a lármás, tülekedő, túlhajszolt világban?...
A síron eligazgatta a virágokat, amiket a kapunál vásárolt. Aztán sokáig nézte a márvány-lapot. A férje neve, alatta a sajátja... aztán az anyja. Szép, formás, fekete betűk, évszámok... Homályos lett a szeme. Mindenki idejut! Hát csak ennyi az élet?... Valaki a vállára tette a kezét.
— Ne haragudjon, hogy megszólítom. Az én anyám is nemrég halt meg. Sokszor kijövök ide... Ágota vagyok, gyógypedagógus. Fogyatékos gyerekekkel foglalkozom.
— Ilona — nyújtotta a kezét. — Igen, mindnyájunknak fáj, hogy elveszítettük, akiket szerettünk. De maga még fiatal, dolgozik és tudja, hogy fontos, amit csinál... De az én életem ugyan mit ér már? Nem találom a helyem, teljesen fölöslegesnek érzem magam.
— Drága Ilonka, ne mondjon ilyet! Senki se fölösleges, aki él, mindenkinek ad feladatot a jó Isten, csak meg kell azt keresni. Az is a Gondviselés műve, hogy mi itt most találkoztunk. Nekem nagyon nagy szükségem van valakire, aki át tudja venni az édesanyám szerepét. Sajnos, ő nagyon súlyos rákbeteg volt. Tudta is, hogy nem sok ideje van hátra. Mégis, az utolsó percig bejárt a gyermekotthonba, ahol én dolgozom. Szegény kis nyomorék gyermekeim alig várták. Mindig vitt nekik valamit: egy kis süteményt, képecskét, apró játékokat. Úgy, de úgy tudtak örülni neki! Körülvették és ölelték, alig akarták elengedni. Van magának fogalma, hogy ezek a sérült gyerekek mennyi szeretetet tudnak adni?
Ilona elgondolkodott. Ágota türelmesen állt mellette, és várt. Aztán érezte, hogy az asszony megszorítja a kezét.
— Igen, igen... talán csakugyan a Gondviselés küldte most ide magát. Mikor lesz bent, kedves? Szeretnék elmenni abba az otthonba. Kicsit félek, hogy nem tudok mit kezdeni ezekkel a szerencsétlen gyerekekkel, de... de megpróbálom. Talán éppen énrám van szükségük.
— Ma délutános vagyok, találkozzunk háromkor. Megadom a címet. Ugye tud hozni egy kis süteményt?
— Ó hogyne, épp tegnap sütöttem a gyerekeimnek meg az unokáimnak, de nem jöttek... Nagyon elfoglaltak — tette hozzá — majd sütök nekik máskor, ha ráérnek eljönni.
Délután háromkor Ilona kicsit szorongva lépett be a gyermekotthon kapuján. De aggodalma hamar elmúlt, amikor odarontott hozzá két kis bicegő, eltorzult testű gyerek, a harmadik — aki járni se tudott, beszélni is alig, — az ágyból kiabált: Jolánka néni, Jolánka néni! Akkor döbbent rá, hogy Ágota anyja volt a Jolánka néni, akit ezek a gyerekek úgy megszerettek. Nem volt szíve, hogy megmondja: én egy másik néni vagyok. Hiszen ők Jolánka nénit várták, benne bíztak, tőle vártak szerető simogatást, ajándékot!
És ettől kezdve ő lett a gyermekotthon Jolánka nénije. Már nem érezte fölöslegesnek magát. Ráébredt, hogy ezek a gyerekek szomjazzák a szeretetét. Ezek már nem tudnak meglenni Jolánka néni nélkül!
*******
A harmadik emeleten lakott ez az idős, magányos asszony. Csöndesen járt-kelt, feltűnés nélkül. Gyakran jött hozzá egy csinos fiatal nő, és az Jolánka néninek hívta. Vajon miért? Hiszen azt többen tudták, hogy Ilona az igazi neve. A nagymama, aki az első emeleten lakott, egyszer hosszabban beszélgetett vele. Akkor ismerte meg a történetét.
12. Kovácsék
A második emelet 4-es számú lakásában lakott Kovács Tibor a feleségével, Arankával, és három kisfiával. A nyolcéves Tibike iskolába, a hatéves Robika óvodába járt, a hároméves Zsolti meg otthon volt az anyukával. Az apuka az építőiparban dolgozott, és általában későn jött haza. Néha vidéken volt munkája, ilyenkor jó ideig nem látták. Egyik este hangos veszekedés hallatszott ki a lakás ajtaján. Mi történt? Tibor munkából érkezve elég fáradtan esett be az ajtón. Köszönés helyett a fogasra dobta elnyűtt kabátját és dühösen kifakadt:
— Már egyetlen gomb sincs rajta! Itthon heverészik egész nap, és nem képes megjavítani a kabátomat.
Berontott a konyhába. Az asztal tele ételmaradékkal, a mosogatóban egymás hegyén-hátán a piszkos edény.
— Egész nap nem értél rá elmosogatni? Én gürcölök, mint egy állat, melózok a hidegben, hazajövök éhesen, ő meg csak döglik és TV-t bámul. Egyáltalán, vacsoráztak a gyerekek? És én mit egyek, ha szabad kérdeznem? És hol? Mert itt leülni nem lehet, ragad minden.
Benyitott a kisebbik szobába. Tibike és Robika éppen birkóztak, egy összedobált kupac tetején taposták-zúzták a játékokat, és üvöltve cibálták egymást. Tibike, aki egyébként a legjámborabb volt a gyerekek közül, most magából kikelve ordított:
— Hülye! Elszakítottad a könyvemet, kiborítottad a tolltartómat! Már így is mindig engem szid a tanító néni, hogy rendetlen vagyok! Te vagy az oka! Hova dugjam el a holmimat, hogy ne piszkáld?
— Na ebből elég — nyitott be a másik szobába. Felesége a heverőn ült, mezítláb, zsíros szoknyában, mellette a kis Zsolti, aki tátott szájjal nézte a film véres-bunyós jeleneteit.
— Miért engeded, hogy ilyen ostobaságot bámuljon ez a gyerek? Ez a film nem neki való! Nem is érti. Még aludni se tud nyugodtan, ha mindig ilyen szörnyűségekkel tele a feje!
— Addig van nyugton, míg itt ül a TV előtt — szólt a felesége. — Van neked fogalmad, mit jelent egész délután ezeket az ördögfiókákat fegyelmezni? Ha nem hagyom TV-t nézni, szétszedi a lakást! De te nem törődsz a gyerekekkel, tőled azt csinálnak, amit akarnak. Neked kéne megfegyelmezni őket, én nem bírok velük!
— Méghogy nekem?! Hát ki tartja el a családot, dolgozik más rajtam kívül, hogy legyen mit enni a gyerekeimnek? Te csak lopod a napot, mondd, mit csinálsz egész délelőtt, ha még kitakarítani, elmosogatni sincs időd? Hazajövök, és vacsora helyett találok egy nagy szemétdombot, hát ezért dolgozok én? Szétverem azt a rohadt tévét, attól nincs időd semmire, te lusta dög!
Most már üvöltött és úgy kellett lefogni, hogy össze ne törje a berendezést. Az asszony meg szipogva tolta kifelé az ajtón.
— Menj, menj! Menj a fenébe, ha csak veszekedni jöttél haza! Nem leszek a cseléded, minden férfi egy zsarnok! Csináltál három gyereket és én bajlódjak velük! Menj, menj, látni se bírlak!
Tibor elsápadt, ilyen még nem volt. Ütésre emelte a kezét, de aztán lehanyatlott a karja. Mint egy sértett bika, kihátrált és bevágta az ajtót. Kiment az éjszakába. Hideg volt. Lassan elindult a sarki presszó felé. Ott szórakoztak a munkatársai. Ki a poharából kortyolgatott, ki a játék-automatával bíbelődött.
— Haverok, rendeljetek nekem is! Nem akarok gondolkozni, élni se akarok. Felejteni, csak felejteni!
Éjfél után tántorogva bolyongott a kihalt utcákon. Hazatámolygott, de az ajtó zárva volt. Hiába csöngetett.
Lebotorkált az alagsorba, összerogyott, és a falnak dőlve elaludt. Herendi doktor, a szomszéd lakás gazdája reggel munkába indulva látta meg a lépcsőház aljában kuporgó embert.
— Tibor! Maga az? Mi történt? Miért ül itt a földön?
Tibor föltápászkodott és megtörölte a szemét.
— Kidobott az asszony. Most mit csináljak? Hogy menjek így dolgozni? Éhes vagyok, a fejem majd szétesik. Nem szoktam én így berúgni máskor...
Közben Búzás nagymama is kinézett az ajtón. Hallotta a beszélgetést és lejött a lépcsőn.
— Jöjjön be Tibor, adok reggelit, főzök kávét, attól majd fölfrissül egy kicsit. — És karonfogta a fiatalembert, aztán fölvezette a konyhájukba.
Tibor mohón itta a kakaót és falta a vajas kenyeret. A forró kávét kavargatva megjegyezte:
— Búzás néni, hogy lehet az, hogy itt olyan szép rend van? Ha nálunk negyedennyire volna rend és tisztaság, boldog lennék. De tessék elhinni, hogy már utálok hazajönni. Minden ragad, a konyha tele koszos edénnyel, a gyerekek csak rumliznak, soha nincs nyugalom... Mit csináljak?
— Meg kellene beszélni szépen Arankával, hogy próbáljon ő is megváltozni. Hiszen itthon van, ráér, talán nem is jó, hogy egész nap unatkozik. De ezt maguknak kell tisztázni... Tudom, tudom, azt akarja mondani, hogy én beszéljek vele, egyszer meg is próbáltam, mert magam is látom, hogy baj van. De úgy megsértődött, hogy azóta nem is köszön. Ha próbálok szólni hozzá, gyorsan elfordul és otthagy. Én nem avatkozhatok bele a maguk családi dolgaiba. Én az ő szemében csak egy maradi vénasszony vagyok...
— Hát... köszönöm a reggelit, majd próbálok hatni Arankámra. Nehéz lesz. De most megyek, mert már így is elkéstem a munkahelyemről. Ha onnan is kirúgnak, mi lesz velem? És a gyerekeimmel?
Egy ideig mentek a dolgok, Tibor hazajárt, látszólag kibékültek. De Aranka nem tudott megváltozni. Talán nem is akart. Tibor egyre nehezebben viselte el a közös életüket. Inni kezdett, mindig többet, és egyre agresszívabb lett. Az építőiparban nem nézték el a részegeskedést. Kirúgták. Az asszony gyakran kidobta a lakásból. Aztán elváltak. A lakást természetesen a feleségnek ítélték. Az is kénytelen volt munkát vállalni, takarítónő lett minimálbérért. Még kevesebb ideje maradt a lakásra, főzésre, gyereknevelésre. A fiúk egyre jobban elvadultak. A kicsit is óvodába adta, de rengeteg volt a panasz, hogy kezelhetetlen, üti-veri a többi gyereket. Tibike sokszor sírva ment Búzás nagymamához, aki enni-inni adott neki, a leckéjét is ellenőrizte, és még rajzolt, mesélt is néha. Egyszer a kisfiú könnyek közt mesélte a néninek:
— Marika néni, láttam az apukámat. Az aluljáróban volt, két másik hajléktalannal. Oda akartam menni hozzá, de nem mertem. Lehet, hogy nem is akart megismerni...