Novellák
- Erzsébet és Zsuzsanna
- A csúnya lány
- A kedves fiú
- A nap ne nyugodjék le haragotok fölött
- Rózsi néni virágai
- A pereces néni
- Ági barikája
- Marika
- Vakáció!?
- Az esőkabát
- Száguldás az éjszakában
- Páros magány
- Boldogok a lélekben szegények
- Boldogok a békességszerzők
- ,,Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek” (Mt 5,4)
- ,,Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent'' (Mt 5,8)
- A kis fenyőfa története
- Karácsonyi történet
- Júdás anyja
- Három szál sárga rózsa
- „Akiben kedvem telik”
- Az ajándék
- A takaró
- A mosolyáért
Erzsébet és Zsuzsanna
A két testvér egymással szemben ült. Zsuzsa a kopott heverőn, ölében a pici Ágikával, mellette a maszatos szőnyegen a két nagyobb gyerek: a hatéves Pisti és a négyéves Ferike birkózott. Az asztalnál egy kissé csámpás széken ült a vendég, a fiatalabb lánytestvér, Erzsike, - vagy ahogy újabban nevezte magát, mióta Németországba férjhez ment egy jómódú vállalkozóhoz: Elizabet. Csinos volt és ápolt, karcsú és divatos. Szőke haja hullámosan omlott a vállára, a sötét, bársonyos tapintású blúz, a miniszoknya, a finom ezüst karkötő, formás ujjain a drága aranygyűrűk lenyűgözően bájos jelenséggé tették, - s most különösen szürke, kopott Hamupipőkének tűnt előtte nővére a sokat mosott házi ruhában, papucsban, asszonyosan telt, kissé formátlan alakjával.
- Öntsek még teát? - kérdezte Zsuzsa, és leintette a gyerekeket, akik egymást félrelökve tolakodtak az asztalhoz, amelyen egy nagy tálban friss pogácsa és perec illatozott. Ágika is nyújtogatta a csészéjét, ő nyilván úgy értette, hogy neki szól a kérdés.
- Nem, köszönöm, már nem kérek többet - szólt kissé hűvösen Erzsébet, és megütközve nézte, ahogy a gyerekek bontogatják a tőle kapott csokoládét. - Vigyázz, összekenik magukat! - szólt nővéréhez, aztán tovább mesélte, hogy új bútort vettek a szép kertes házukba, és gyönyörű modern függönyöket.
- Csodájára járnak a virágoskertünknek - mondta dicsekedve. - Kora tavasztól késő őszig pompáznak a bokrok és a legkülönfélébb színű virágok. Meg kellene nézned! Kár, hogy ebben a panelban laktok. Szűk és kopár - két kicsi szoba - mennyire kellene a gyerekeknek a kert, a szabadban való mozgás!
- Lehet, jó volna - szólt közbe Zsuzsa - de örülünk, hogy egyáltalán van lakásunk. Nagyobbra, szebbre nem futja. Spórolni nem sokat tudunk. Gábor keresete csak a legszükségesebbre elég. Én meg nem sokat kapok. Tudod, milyen drága egy gyerekcipő? És az étvágyuk is jó, hála Istennek!
- És muszáj volt három gyereket vállalnotok ebbe a pici lakásba?
- Bocsáss meg, de itt nem vállalásról volt szó, hanem elfogadásról! Így sikerült - és mikor már útban voltak, nem volt szívem ellene tenni.
- Na jó, jó, ne haragudj - de kicsit sajnállak, hogy ilyen szegényesen kell élnetek. Mégis, azért többet kellene adnod magadra. Mi lesz, ha a férjedet elcsábítja egy csinibaba a munkahelyén? Vagy megunja az itthoni zsivajt és rendetlenséget, és másutt keres vigasztalást?
Zsuzsa lelkében forrt a méreg, de türtőztette magát. Nagyot nyelt és csak annyit mondott:
- Vegyél még pogácsát! Ma sütöttem, Ágika is segített, ugye, picikém? Mert délelőtt Pisti és Ferike óvodában voltak.
- Köszönöm, de már megyek - állt föl Elizabet, és megigazította a szoknyáját. Tsüssz - és puszi a gyerekeknek. Holnap már megyünk haza, ma még Anyuéknál alszunk.
- Jó utat - szólt Zsuzsa, s már azt se bánta, hogy Gábort meg se várja a húga. Csak hadd menjen a milliomos férjével, itt ne dicsekedjen tovább.
Este, amikor lefektette a gyerekeket, végre elkezdett mosogatni és rendet rakni a konyhában. Közben hullottak a könnyei. Észre se vette, hogy Gábor benyitott, csak akkor rezzent össze, mikor az ölelését érezte.
- Mi bajod, Zsuzsikám? - de hogy felesége nem válaszolt, kibökte: - A húgod?...
- Ühüm... - bólintott Zsuzsa és kitört belőle a zokogás. Gábor alig győzte végighallgatni a panasz-áradatot. Mikor Zsuzsi egy pillanatra elhallgatott, a férje csak ennyit mondott:
- Ne törődj vele, te százszor gazdagabb vagy, mert itt a három szép gyereked. Bocsánat, gyerekünk! És nekem jó vagy így, amilyen vagy, és ne is akard játszani a nagyvilági hölgyet, mert azokat utálom és kész!
Zsuzsa elmosolyodott.
- Drága vagy... és igazad van, hálátlan vagyok, mert tulajdonképpen boldognak kellene lennem - miattatok! És nekem se kéne az a kopasz milliomos, csak te, csak te, egyetlen aranyos és hűséges Gáborom!
A nyirkos, sötétedő estében egyedül ballagott a közeli szülői lakásba szép fekete bundájában a karcsú, csinos, szőke Elizabet. Már elmúlt fölényes jókedve, arcán elmaszatolódott a festék a könnyek nyomán, amelyek lassan szivárogtak szeméből. A szíve összeszorult, míg illatos zsebkendőjét kereste a zsebében.
- Ó Istenem, milyen jó neki! Mit nem adnék oda, ha nekem is lenne három ilyen gyönyörű gyermekem! Dehát Stefán nem akar gyereket, csak a szép német-juhász kutyáját dédelgeti... Nagy, előkelő lakás, kert, utazás, ruhák, ékszerek... mit ér mindez, ha nincs, aki ölembe üljön és megcsókoljon, mint a pici Ágika az anyját... Ó Zsuzsa, ha tudnád, mennyire irigyellek!
A csúnya lány
Két kismama ült a padon, az óvoda előtti parkban. Az egyik széparcú, bájos, a másik kissé csúnyácska; arcán, az orra alatt forradás. Mellettük egy-egy babakocsi, bennük édesen szendergő kisbabák. Beszélgettek. A széparcú anyuka kezdte:
- Milyen jó, hogy a te Miklóskád és az én Balázskám olyan szépen összebarátkoztak az oviban. De téged még alig ismerlek. Én már nagyjából bemutatkoztam. De szeretném, ha elmesélnéd te is az életedet.
- Hát... hol is kezdjem? Talán azzal, hogy nyúlajakkal születtem, és az anyám kétségbe volt esve. Több műtéten estem át, nem túl jól sikerültek, és ő igazából sohasem tudott elfogadni. Született azután egy öcsém, gyönyörű, egészséges kisgyerek, de hároméves korában elvitte valami súlyos betegség - máig se tudom, mi, nagyon kicsi voltam még akkor. Az anyám teljesen összeomlott, elváltak, aztán eltűnt. Talán külföldön él valahol. Az apámról se sokat tudok. Engem a nagymamám nevelt föl. Ő volt az egyetlen, akitől őszinte szeretetet kaptam. Meg talán a tanítóim. Jó tanuló voltam, szerettem rajzolni, mindig dicsérték a képeimet. De a gyerekek idegenkedtek tőlem. Féltékenyek voltak a sikereimre, strébernek tartottak, a külsőmet meg nem tudták elfogadni. Kicsit olyan kiközösítettnek éreztem magam. A ruháimat nagymamám varrta, talán ezért is lenéztek a lányok. Visszahúzódó, zárkózott kislány voltam. Később is így lett, a gimiben. Az egyik legfájóbb emlékem a diákbál volt, érettségi előtt. Senki sem akart velem táncolni. Egy oszlop mögül, könnyes szemekkel néztem, ahogy az osztálytársaim a nyitótáncra bevonultak, a lányok gyönyörű fehér ruhakölteményekben, a fiúk sötét öltönyben. Szépek voltak, fiatalok, vonzók. Csak én nem kellettem senkinek... Rettenetes érzés volt. A nagymamám vigasztalt: a lelki szépség a fontos... De tudom, az ő szíve éppúgy fájt, mint az enyém. Aztán jött az érettségi, a továbbtanulás. Annyira szerettem volna tanítónő vagy óvónő lenni!... De a taszító külsőm miatt erre gondolni se mertem. Aztán sikerült egy könyvkiadónál elhelyezkednem. Azóta is itt dolgozom: gyerek-könyvekbe készítek rajzokat. Talán így mégis tudok valamit adni a gyerekeknek, ha már tanításra nem vagyok alkalmas...
- Közben találtam egy ifjúsági kisközösséget. Jó érzés volt, hogy itt befogadtak. Minden szombaton találkoztunk. Volt ott egy alacsony, bicegő, sánta fiú. Egyszer mellém ült, aztán megkérdezte, hazakísérhet-e. Ez többször megismétlődött. Sokat beszélgettünk, és ráébredtünk, mennyire egyezik az életfelfogásunk.
- Körülbelül félév múlva a kapunknál elém állt és ezt mondta nekem: Olga, én sohasem a külsőt néztem, és rájöttem, milyen gazdag a lelked. Őszintén megszerettelek. Meg is kérnélek, hogy légy a társam, de nem tudom, el bírsz-e fogadni így, ilyen veleszületett fogyatékkal? - Én akkor rámosolyogtam és megfogtam a kezét. Valami nagy melegség öntötte el a szívemet, és nem tudtam szólni, csak odabújtam hozzá. Így kezdődött.
- A többit már tudod. Csendben, egyszerűen megesküdtünk és otthont teremtettünk. Nem volt könnyű, mert kiskeresetűek vagyunk. Vilmos orvosi egyetemet végzett, és a kórház laboratóriumában dolgozik, mint kutató. Én meg rajzolgatok, ez a gyerekek mellett is folytatható, bár a kicsi Melindámmal sok gond van még. De nagyon sokat segít a nagymamám. Ő velünk lakik, azaz tulajdonképpen mi lakunk nála. Egyik szoba az övé, így valamennyire megmaradt az önállósága. A lakást kicsit átalakítottuk, kibővítettük. Van egy kis kertecske is, ahol játszhatnak a gyerekek. A nagymamám nagyon szereti őket...
- Olyan szép gyermekeid vannak! Miklóska ráadásul nagyon értelmes is. És egy kicsit irigyellek, hogy a második gyermeked kislány. Enyém mindkettő fiú. De szeretnék még egy kislányt is.
- Ó, a fiúk is olyan kedvesek tudnak lenni! Tudod-e, mi volt életem egyik legnagyobb öröme? Amikor az ovis kisfiam elém állt, aztán nyakamba ugrott és azt mondta: Anyu, te vagy a világ legaranyosabb anyukája!
A kedves fiú
A gimnázium folyosóján nagy a zsivaj. Az egyik ablaknál hosszú hajú, kerekarcú, kicsit dundi leányka ácsorog. Kifelé kémlel az udvarra, kicsit bánatosan nézi a zúzmarás fákat, bokrokat.
- Mi baj Sárika? - Zsuzsa néni áll meg mellette, aztán vállára teszi a kezét. - Olyan szomorúnak látszol. Talán rosszul feleltél valamiből? Az előbb néztem a matek-dolgozatokat, amit az első órán írtatok. Úgy láttam, elég jól dolgoztál. Talán még ötös is lehet.
- Nem a tanulással van bajom - néz a tanárnőre a kislány. - Tegnap írták össze a diákbáli nyitótáncosokat. Mindenkinek jutott fiú, csak Borkának meg nekem nem. Borka megoldja, rábeszéli tizedikes öccsét, hogy táncoljon vele. De nekem nincs fiú-rokonom az iskolában. És nem vagyok olyan csinos, jó mozgású, mint a többiek. Pedig már báli ruha is lenne: az unokanővérem kölcsönadná a menyasszonyi ruháját. Így nem kellene terhelni szüleimet a drága kölcsönzési díjjal.
Zsuzsa néni megsimogatja Sári haját, aztán csak ennyit szól:
- Azért ne búsulj, megpróbálok kitalálni valamit.
Továbbmegy és Gézára gondol, az ő 11-edik osztályából.
- Olyan komoly, rendes, segítőkész fiú, talán rá tudom beszélni.
Géza először lenyeli a falatot, amit a kezében lévő kakaós-csigából harapott. Aztán megrázza a fejét.
- Zsuzsa néni, nekem nincs erre időm. Különben se szeretek táncolni. Útálom a bulikat. Inkább komolyzenét hallgatok, vagy elmegyek egy nagyot biciklizni. Vagy olvasok...
- Azért gondold meg mégis... Az a kislány olyan szomorú...
Délben a menzán hosszú sor áll. Úgy adódott, hogy épp kettővel Géza előtt áll Sári a tálcájával. Rárakja az ételt és megindul az egyik üres asztalhoz. A többi asztalnál sokan ebédelnek, de ő egyedül kezdi kanalazni a levest.
Géza megáll és kicsit bizonytalanul megkérdezi:
- Ideülhetek?
Sári bólint, Géza letelepszik és elkezd enni. Néha fölnéz, megköszörüli a torkát, és beszélni próbál. Nehezen indul.
- Úgy hallom, készültök a diákbálra.
Sárika ránéz, aztán lehajtja fejét, és kicsit keserűen megjegyzi:
- Ühüm... De már nem érdekel. Nincs, aki táncolna velem.
Géza kényelmetlenül fészkelődik a székén, aztán a kislányra néz, aki újra fölemeli a fejét. Most tűnik fel, milyen szép sötét szeme van. És akkor a ragyogó fekete szem sarkában megjelenik egy könnycsepp. Lassan gördül lefelé, és a levesbe hullik. A fiú most úgy érzi, valami megérinti a szívét. Sajnálat, együttérzés vagy szeretet - ki tudja? Már nem tud ellenállni. Kicsit nehezen, nyögve, de meg kell szólalnia:
- Ha akarod, én táncolhatok veled...
Folynak a próbák, aztán elérkezik a bál. Szépek, üdék a párok, föl se tűnik, hogy van köztük mackósabb, kevésbé hajlékony - az összhatás gyönyörű.
A tánc hevétől kipirulva, boldogan áll Sárika a párja mellett. Csak annyit rebeg: "Köszönöm, Géza."
Az hosszan ránéz és suttogva szól:
- Nagyon szép volt táncolni veled. Örülök, hogy jobban megismertelek. De többre ne számíts. Én ugyanis pap akarok lenni...
Sári megszorítja Géza kezét:
- Isten vezéreljen, kövesd, ha hívott. De ne felejtsük el ezt az estét. Köszönöm, hogy boldoggá tettél. Ha majd az unokáimnak elmesélem ezt a bált, így fog kezdődni a történet: "Volt egyszer egy kedves fiú..."
"A nap ne nyugodjék le haragotok fölött" (Ef 4,26)
Eszter fáradtan vonszolta hazafelé az óvodából Borikát. Ma elég nehéz napja volt. A kapuban várta a kisfia.
- Na, mi újság az iskolában? - kérdezte, mikor már bent voltak a lakásban.
Balázs szégyenlősen nyújtotta át az ellenőrzőjét.
- Te haszontalan, már megint beírás! "Többszöri figyelmeztetés ellenére zavarja az órát." Odábblapozva: "matematika felmérő 2, vers elégtelen."
Anyja haragosan megrázta.
- Mit csináljak veled? Most azonnal leülsz és tanulod a verset. És félóráig matematika példákat gyakorolsz. Ellenőrizni fogom!
Balázs igyekezett eltűnni, de Borika nyafogott:
- Anyu, éhes vagyok!
- Hagyj békén, most Balázzsal kell foglalkoznom. Menj, szedd össze a játékaidat! - és leült Balázs mellé.
Közben Apu is megérkezett.
- Na mi az, még nincs vacsora?
Eszter mérges lett.
- Nincs, mert ezzel a haszontalan kölyökkel kell bajlódnom. Persze te nem is törődsz a gyerekekkel!
- Elég bajom volt a munkahelyemen, most még itthon sincs nyugalmam? Ha nincs vacsora, kimegyek a kamrába, megjavítom a biciklimet, annak is éppen most kellett elromlani! - és dühösen bevágta az ajtót.
Eszter sértődötten ment ki a konyhába. Sóhajtva nézte a sok piszkos edényt az asztalon, aztán elkezdett mosogatni.
- Bezzeg a férfiak csak kiszolgáltatják magukat...
Borika jelent meg az ajtóban és toporzékolt:
- Anyu, adjál enni!
- Nesze, itt egy bögre kakaó, meg egy kifli, de most már csend legyen!
Borika az asztal sarkára tette a bögrét, de még ki se ürült teljesen, véletlenül lelökte, és darabokra tört, a kakaó meg szétfolyt a padlón.
- Most már megpofozlak! Nem tudsz vigyázni?
Borika sírva ment be a szobába. Eszter is sírva mosogatott tovább. Aztán odakészítette férjének és Balázsnak a vacsorát. Neki már elment az étvágya.
- Jobb lenne világgá menni - gondolta bánatosan. Nem tudok uralkodni magamon, nem tudok rendet tartani.
Mire a gyerekeket lefektette, Sanyi is visszajött, és leült vacsorázni. Eszter nem bírta tovább.
- Sanyi, ne haragudj rám, ideges voltam. - És megcsókolta férje homlokát.
A férfi ránézett, előbb mogorván, aztán elmosolyodott.
- Na jó... felejtsük el az egészet, emberek vagyunk. Nézzük meg a gyerekeket.
Balázs és Borika még nem aludtak. Szipogva várták az újabb égiháborút. Eszter egyenként megcsókolta őket. Elmondta velük az esti imát, aztán így szólt:
- Apu még szeretne mesélni nektek.
Mikor a mesének vége lett, Sanyi visszajött a konyhába, és átölelte feleségét.
- Ami elmúlt - elmúlt, felejtsük el. Ne nyugodjék le a nap haragunk fölött.
Rózsi néni virágai
"Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval." (Róm 12,21)
A Rozmaring utca 4. szám kapujával szemben egy fölásott földdarabon idős asszony szorgoskodott. Mellette locsoló, kezében ültetőfa. Sorra dugdosta a virágpalántákat a megöntözött lyukakba. A szomszéd lépcsőházból egy szőke kislány rebbent elő. Lehetett olyan öt-hat éves.
- Mit csinál a néni? Virágokat ültet?
- Igen, kedvesem, azt akarom, hogy szép legyen a házunk környéke. Látod, ez a kék lobélia, ez piros muskátli, és ezt a sárgát büdöskének hívják.
- De mulatságos! Egy virág - és büdöske. És a magot is elveti majd a néni?
- Igen, ez estike lesz. Nagyon illatos, de csak este. Nappal semmi illata nincs, olyan mintha elhervadt volna.
- És ez a zöld bokrocska?
- Rozmaring, édesanyám kedvence volt. Magam neveltem cserépben. Télen a szobában tartottam, mert nem bírja a kemény fagyokat.
- Milyen szép lesz! Majd én is segítek locsolni. De honnan van ez a sok virág?
- Vettem a piacon is, ezért spóroltam egész télen. Kicsi a nyugdíjam, de erre nem sajnálom. Nagyon szeretem a virágokat. Elhiszed-e, hogy amit szeretünk, az jobban fejlődik? Mert élőlény a virág, a bokor és a fa is.
Veronika pördült egyet, aztán elköszönt.
Este még egy kis langyos zápor is megöntözte Rózsi néni virágait. Boldogan hajolt ki
első emeleti erkélyén, és gyönyörködött a "kertjében".
Reggel ragyogó napsütés aranyozta be a lakótelep szürke beton-házait. A fák fölfrissülve sóhajtoztak, olyan volt minden, mintha megfürdött volna. Rózsi néni letipegett a lépcsőn, és kilépett a kapun, hogy megszemlélje a virágait. De a kis kerthez érve földbe gyökerezett a lába. Úgy állt ott, mintha villám sújtotta volna. A szebbnél szebb virágtövek gyökerestől kitépve, össze-vissza hevertek a betonon. A kis rozmaringbokor - Rózsi néni legféltettebb kincse - összetörve, hervadtan kókadozott a szétszaggatott, összezúzott palánták között. A néni szólni se tudott, csak állt nagy, könnyes szemekkel, és úgy nézte megtakarított pénzén vett, szorgos munkával elültetett virágainak roncsait. Aztán kezébe temette arcát és följajdult.
- Ki tette ezt? Miért kellett tönkretenni a más örömét, a más munkáját? Miért, miért?
Sokáig sírdogált így. Aztán érezte, hogy valaki megérinti a kezét.
- Rózsi néni, ne sírjon! Én tudom, hogy vannak rossz emberek, akik mindent el akarnak pusztítani. De ne engedjük, hogy ők győzzenek! Ültessük el újra a virágokat, én is segítek. Hátha észreveszik, hogy azért se hagyjuk magunkat, és megvédjük a virágainkat! Rózsi néni ránézett a kislány ragyogó, tiszta arcára, és megsimogatta a szőke fejecskét.
- Igazad van. A jóság erősebb, mint a gonoszság. És ha százszor kitépik a virágainkat, akkor is újrakezdjük. Amíg vannak ilyen kedves, jó kislányok, addig még nincs elveszve a világ!