Rozmaring utca 6.

(egy tanítónő följegyzései)

A Rozmaring utca 6. című kisregény - vagy inkább 16 novellából álló sorozat - egy lakótelepi ház egyik lépcsőházának lakóiról szól. Főszereplői: a Boros-család, ahol a negyedik gyermeket is örömmel fogadják; legnagyobb gyermekük, András, a kicsit tudálékos, kotnyeles, de melegszívű kiskamasz, aki mindenkivel barátságot köt; és a nyugalmazott tanító-házaspár nagyszülők. A szerző illusztrációival.

Letöltés PDF-formátumban

Tartalom

1. Bemutatom a Boros-családot

A lakótelepi iskola 3.B osztályában tanítok - immár harmadik éve. Jól ismerem a gyerekeimet. Ebben a tanévben új kisfiú jött az osztályomba, Boros Andrásnak hívják. Föltűnt, hogy délutánonként ott ácsorog az 1.B osztály ajtaja előtt, aztán kijön egy apró, feketehajú kislány, szépen megfogják egymás kezét, és együtt bandukolnak hazafelé a lakótelep négy-, öt- és tízemeletes házai között. Kezdett érdekelni a két gyerek. Elhatároztam, hogy elmegyek hozzájuk családlátogatásra.

— Andriskám, hol laktok? — kérdeztem egy napon a kisfiút. — Elmehetnék-e hozzátok?

— Igen, délután 4 óra után otthon van anyukám - felelte a gyerek. — Apu ritkán, mert ő buszsofőr. A Rozmaring utca 6-ban lakunk, a legfölső emeleten. És — tette hozzá látható büszkeséggel — nagyapáék is ugyanabban a lépcsőházban laknak, csak ők az első emeleten!

Egy keddi délután becsöngettem hozzájuk. Mosolygós, harminc év körüli asszony nyitott ajtót. A szoknyája mögül szőkefürtös, kékszemű kislány — lehetett talán négyéves — kukucskált felém kissé félénken.

— Ő Veronika, együtt járunk óvodába. Én ugyanis óvónő vagyok. Apám, anyám falun tanítottak, de most, hogy nyugdíjba mentek, nagy örömünkre sikerült lakást vennünk egy közös lépcsőházban. Ők lent laknak, három emelettel alattunk. Közel vagyunk egymáshoz, mégsem teljesen együtt. Sajnos, nem nagy a lakásunk, két szoba, középen a konyha és a mellékhelyiségek. Kicsit szűk három gyerekkel. De eddig még kisebb lakásban laktunk. És jó, hogy anyukáméknak is két szobájuk van. A családi ebédeket, ünnepeket náluk rendezzük. Ott zongora is van, nálunk nem férne. Egyik szoba a gyerekeké; jó, hogy a másik nem ebből nyílik. A férjem buszsofőr, gyakran elmegy hajnalban, vagy csak nagyon későn jön haza. Sokszor kell napközben pihennie.

Leültünk az „erkélyes” szobában. Ez a felnőtteké. Egyszerű, praktikus bútorok, egy nagyobb kanapé, fotelágy, meg egy „házilag” készített, szivacs-párnákból összehajtogatható „vendégágy”.

Két kisebb fotel, egy nagyobb asztal, és néhány szék, meg szekrények, sok könyv. A sarokban TV, középen elhúzható térelválasztó függöny.

— Hogyan kerültek össze? — kíváncsiskodtam. — És hol laktak eddig?

— Ez egy kicsit hosszú történet — mosolygott az anyuka. — A szüleim falun tanítottak, sokat voltam gyerekek között, de mindig a kicsiket szerettem. Ezért lettem óvónő. Két bátyám van, vidéken élnek. Marci orvos, három gyereke van, Berci pedig pap. Apám Búzás Ferenc, anyám Mária. Engem Margitnak hívnak, a párom József. — A férjem kétéves volt, amikor szülei egy balesetben meghaltak. Ő a keresztmamájánál maradt, az anyja nagynénjénél, az nevelte föl nagy szeretettel. De már meghalt, sajnos. Józsi érettségi után szakmát tanult, hogy mielőbb pénzt keressen, mert Ilonka néni már idős és beteges volt. De rengeteget olvas, művelt, intelligens ember, szereti a zenét. Egy kiránduláson ismerkedtünk meg. Én a főiskolán tanultam, s ő volt a sofőrünk. Beszélgettünk, túráztunk együtt, - s rájöttünk, hogy sokban hasonlít az életfelfogásunk. Elkérte a címemet és később is gyakran találkoztunk, főleg kirándulásokon és hangversenyeken. S mikor Ilonka néni meghalt, nem akart egyedül maradni, megkérte a kezem. Örömmel mondtam igent. Eddig az Ilonka néni másfélszobás lakásában laktunk, de kinőttük. Gyűjtöttünk és elcseréltük erre a nagyobbra. Apámék is eladták a falusi házat, és sikerült egy lépcsőházba költözni velük. Ennek nagyon örülünk, mert rengeteget segítenek a gyerekek nevelésében. Apám ezermester, és nagyon szeret kertészkedni. Itt a ház előtt is ültetett már fákat, bokrokat.

— Eljöhetek máskor is? — kérdeztem. — Nagyon kellemes itt maguknál. Már kezdem érteni, honnan az a derű, ami Andriska tekintetéből sugárzik felém az iskolában.

— A kisfiam nagyon önálló, komoly gyerek. Ő kíséri iskolába, meg onnan haza a kishúgát. Nagyon szeret olvasni, és zongorázni is tanul. Mártika sokkal mozgékonyabb és játékosabb, de a zenét ő is szereti. Édesanyám tanítja őket, nála gyakorolnak, bár András zeneiskolába is jár. Veronika a kis napsugarunk, ő mindig dalol, és nagyon szeret nekem „segíteni”.

— Megnézhetem a gyerekek szobáját is?

— Ó nagyon szívesen megmutatom — lelkesedett Margit anyuka. Veronika hűségesen tipegett utánunk.

— Itt is van egy elhúzható függöny. Az ablak felőli rész a lányoké, a belső Andriskáé. Az ágya végénél van egy fali lámpa, mert ő még este olvasgatni szokott, mikor a kicsik már lefeküdtek.

— TV-t nem néznek? kérdeztem még.

— A gyerekek ritkán. Inkább lent Tatáéknál. De ott szoktak társasjátékozni is, ilyenkor alig lehet ágyba csalogatni őket. Most is náluk vannak.

— És reggel?

— Az bizony nem könnyű. De a két iskolás már elég önállóan öltözik, reggelizik. Veronika csak fél 9-re megy, így vele ráérek foglalkozni, mikor a „nagyokat” már útnak indítottam. A legkedvesebb az, mikor apu itthon van reggel. Ilyenkor tőle is kapnak puszit indulás előtt. És az erkélyről is integet nekik.

Kicsit irigykedve búcsúztam el Margittól. Nem lehet túl könnyű és kényelmes az élete. Ő mégis boldog. Jó férje, három szép, értelmes gyereke van. És okos, segítőkész szülei. Aztán arra gondoltam: rajta is múlott, hogy így sikerült. Nem lehetne másoknál is hasonlóan?

2. Eltévedtem!

Andris, Mártika és Klárika Mártika és Klárika együtt jártak az első osztályba. A harmadikos Andris, Mártika bátyja, akinek az volt a feladata, hogy délután hazakísérje az iskolából testvérkéjét, néha már unta a lányok nagy pajtáskodását, és némi fölénnyel unszolta őket:
— Gyertek már élénkebben! Úgy másztok, mint két beteg tetű!

Aztán mikor látta, hogy a lányok leragadnak egy bazár kirakata előtt, nagy dühösen otthagyta őket.

— Én ugyan nem várok rátok! Majd hazajöttök, ha akartok.

Márti először még örült is, hogy az újabban sokat kötözködő Andris békén hagyta őket. A következő percben Klárika meglátta anyukáját a túlsó oldalon, és barátnőjét otthagyva, lelkendezve futott hozzá. — Anyu, anyu! Ma két piros csillagot kaptam! — és mondta tovább lelkesen, megfeledkezve Mártikáról. Befordultak a sarkon, és a kislány egyedül maradt. Félni kezdett és elbizonytalanodott a sok egyforma nagy épület között. Ment, ment, egyre lassabban, és már nem tudta, melyik az ő utcájuk, a Rozmaring utca. Aztán — jó idő múlva — az egyik házat elég ismerősnek találta. Bement a kapun, és fölballagott a lépcsőn. Egészen a negyedik emeletig. Ott becsöngetett.

Idegen néni nyitott ajtót. Márti sírvafakadt. Hol van anyuka?

— Kit keresel, kislányom? — kérdezte a néni szeretettel.

— Haza akarok menni! — zokogta a gyerek.

— Hát hol laktok? Ha meg tudod mondani, hazakísérlek.

— Rozmaring utca 6 — felelte hüppögve.

— Milyen jó, hogy tudod! — szólt a néni, és bezárta az ajtót. — Gyere, menjünk anyukához.

Margit anyuka már kétségbeesve várta a kislányát.

— Hol voltál? Andris, miért nem jöttetek együtt?

Andris vállat vont.

— Hát őrzője vagyok én a buta kistestvéremnek?

— Igenis, őrzője vagy! Rád bíztam, nem szabad magára hagynod. Ugye ez máskor nem fordul elő? Ne legyél olyan, mint Káin, aki ugyanazt kérdezte, mint te az előbb.

— Még jó, hogy a gyerek tudta a lakcímét — szólt az idegen asszony.

— Igen, ezt fontosnak tartjuk! Már Veronika is tudja, pedig ő még csak négyéves. — És nagyon köszönöm a szívességét.

— Ó semmiség, de remélem, máskor nem lesz rá szükség — mondta a néni és elköszönt.

Este, amikor a három gyerek tisztára mosakodva leült Márti heverőjére, hogy anyukával együtt elmondják az esti imádságot, Andris bűnbánó arccal bújt oda édesanyjához. Az ének végén megszólalt:

— Ígérem, hogy máskor vigyázok a testvérkémre.

— Ezt meg kell tartani, a jó Isten is hallotta — felelt anyuka szelíden, és megsimogatta a kisfiú fejét. — És te Mártika, akarsz-e mondani valamit?

— Igen, igen — bólogatott a kislány. — Köszönjük meg a jó Istennek, hogy olyan aranyos nénivel találkoztam, aki hazavezetett!

— Én is ilyen jó néni leszek, ha megnövök — tette hozzá buzgón a legkisebb.

Mindegyik gyerek kapott egy kis keresztet a homlokára, aztán egy puszit, és megnyugodva bújtak a takarójuk alá.

Margit anyuka átment a másik szobába és fáradtan roskadt le az egyik székre. Bizony a délutáni izgalom alaposan megviselte, pedig igyekezett nem mutatni. Gépiesen nyúlt a varrni-való felé, leszakadt gombok, lyukas zoknik, kiszakadt zsebek szünet nélkül ismétlődtek. Kinyitotta a rádiót, meg akarta hallgatni a híreket. Közleményt olvastak fel: eltűnt egy kislány. Reggel elindult iskolába, oda nem ment és haza sem jött. Aki tud róla... stb. Megdermedt. Az ő iskolájukból tűnt el a kislány, ahova a gyerekei járnak! Istenem! Mi bírhatta rá ezt a szegény gyereket, hogy világgá menjen? A délután átélt izgalmak újból felerősödtek. Látta lelki szemeivel a kislányt, ahogy kétségbeesésében elindul a bizonytalan nagyvilág felé. Nem volt, aki meghallgassa? Vajon élnek a szülei? Elváltak? Veszekedtek? Valami történt az iskolában? Vajon mennyi szeretetet kapott? Vagy valaki elrabolta? - Saját elhatározásából ült be esetleg egy autóba — még rágondolni is rossz, mi lesz a sorsa — vagy erőszakkal betuszkolták? Letette a varrnivalót, és elkezdett nagyon erősen imádkozni a gyerekeiért, és ezért a kis csellengőért. S míg férjét várta, hogy hazatérjen a délutáni szolgálatból, felnézett a Mária-képre, és lassan megnyugodott. Érezte, hogy nincs hatásosabb fegyverünk minden ártó gonosz ellen, mint a teljes bizalom és a mindent átható szeretet.

3. Játékmackó és élő nyuszi

Herendi Klárika, Boros Mártika osztálytársa és barátnője egy orvos-házaspár egyetlen kislánya volt. Közös lépcsőházban laktak, Mártiék legfölül, Klárikáék a második emeleten, Mártika nagyszülei, Búzásék az elsőn. Klárika anyukája megkérte a nagymamát, jöhetne-e hozzá néha a kislánya a napköziből, ha ő a munkájából nem tud időben hazaérni. Klárika hamar megszerette a „pót-nagyszülőket”, és néha alig tudták hazacsalni onnan. A testvérke is hiányzott neki, otthon sokat unatkozott, ami Mártikáéknál és a Búzás-nagyszülőknél ismeretlen fogalom volt.

Klárika néha irigyelte a barátnőjét, amiért neki két testvére van. Mártika viszont újabban Klárikát irigyelte.

— Ő annyi új játékot kap! És milyen szép iskolatáskája van!

Ezt anyuval is közölte. Olyan kopott már ez a táska, amit Andristól örökölt.

— András szeptemberben újat kapott — jelentette ki csípősen.

— Most nincs rá pénzünk, Veronikának cipőt kell venni — zárta le anyuka a kérdést.

— Mindig csak Veronika — duzzogott a kislány, és kikapta húgocskája kezéből a gyönyörű plüssmackót, amit ő kapott Berci keresztapától a születésnapjára. — Mindig az én mackómmal játszik — morogta, de ezt anyu nem hallotta, mert Veronika hangos sírással kapkodott a maci után. Neki csak egy házilag készült, posztó-maradékból varrt mackója volt. Hacsak tehette, elcsente Mártika mackóját. Simogatta, dédelgette a szép, puha játékállatot.

"Egy nap Veronika beteg lett." Egy napon Veronika beteg lett. Lázasan hánykolódott ágyacskájában, és enni sem akart. Anyuka aggódva járt-kelt körülötte, és nagyon szomorú volt. Így múlt el pár nap.

Mártika megsajnálta a kishúgát. Most kezdte érezni, mennyire hiányzik neki a kis játszótárs. — Talán a macitól meggyógyulna — gondolta, és félve, lábujjhegyen odalopódzott a kis ágyhoz. Bedugta Veronika mellé a kedves játékot.

Veronika kinyitotta a szemét.

— Szia maci, de jó, hogy itt vagy! Már nem is vagyok beteg! Anyu, kérek teát és kekszet. Adok a macinak is!

Mártika szívét valami különös melegség járta át. Az öröm is gyógyít? Mindenesetre Klárika összes irigyelt játékja, pompás táskája jelentéktelen semmiséggé halványult lelkében testvérkéje mosolygó arca mögött.

Néhány nap múlva Márti különös kívánsággal állt anyukája elé.

— Úgy szeretnék egy élő kisnyuszit! — mondta lelkesen. — Jutkának is van, aki mögöttem ül az iskolában.

— Hülye vagy — jelentette ki Andris, a bátyja. Majd anyuka szemrehányó pillantását látva szelídebben tette hozzá: — Tudhatnád, hogy Jutkáék kertes házban laknak. Nem sajnálnád azt a szerencsétlen nyuszikát itt tartani a negyedik emeleten?

— Akkor egy kiscicát! — erősködött Márti. — Én biztosan gondoskodnék róla!

— Egyelőre szó sem lehet semmiféle kisállatról. Kertes házban más. Itt csak szenvedne. S ahogy ismerlek, két nap múlva megunnád — zárta le a témát anyuka.

Márti sírva fakadt.

— Akkor én világgá megyek — zokogta. Nem is szeretek itthon lenni!

Anyuka megsimogatta kislánya fejét, de könyörtelen maradt.

— Mártikám, mielőtt világgá mégy, kérdezd meg Enikőt, hogy a múltkor miért csavargott el otthonról, úgy, hogy még a rendőrség is kereste, és a rádió is bemondta, hogy elveszett. Hogy sírhatott az anyukája! Még jó, hogy megkerült, mielőtt valami nagy baja esett volna!

Másnap Márti egyik szünetben összeakadt Enikővel. Már régóta ismerték egymást látásból. Most beszélgetni kezdtek.

— Enikő, miért szöktél el a múltkor? — kérdezte Márti és ránézett Enikőre, de az lehorgasztotta a fejét. Aztán csak ennyit mondott halkan:

— A szüleim mindig veszekedtek... El akarnak válni. Most a nagymamánál vagyok.

Márti elgondolkozott.

— Az én szüleim is vitatkoznak néha... De este mindig megcsókolják egymást. És eszükbe se jut, hogy elváljanak. Mi is lenne velünk, ha anyuka nem jönne oda az ágyunkhoz minden este? És milyen kár, hogy apu buszsofőr, és olyan ritkán van otthon reggel, amikor iskolába indulunk! Mert olyankor ő is ad puszit és sokáig integet az erkélyről... Nem, nem, én nem akarok máshová menni! Még akkor se, ha most nem kapok nyuszikát!

4. Családi kirándulás

A reggeli nap még alig ragyogta be a lakótelep házait, Andris már lelkendezve futott lefelé a lépcsőkön a negyedik emeletről, és becsöngetett az egyik első emeleti lakásba.

— Nagyapa, nagymama! Fölkeltetek-e már? Mi készen vagyunk, jönnek a többiek is! Jaj, el ne késsünk!

Nagymama kidugta a fejét az ajtón.

— Mindjárt berakodunk a hátizsákba és indulhatunk. Megvan a térkép is!

Öt perc múlva a kapu előtt toporgott a család: apa, anya és a három gyerek. Mindenkinek hátizsák a hátán, nagyság szerint, Veronikáé a legkisebb. A nagyszülők is megjelentek, de csak Nagyapa hozott hátizsákot.

— Mamának nincs - jegyezte meg Mártika, de Nagyapa megnyugtatta:

— Majd lesz neki is, ha félóra múlva átadom. Mi ugyanis úgy szoktuk, hogy felváltva visszük. Nagyon jó érzés néha csomag nélkül!

Gyalog mentek az állomásra. Apu megvette a jegyeket, és hamarosan megjelent a vonat is. Egy kis vita támadt, mert mindegyik gyerek az ablakhoz akart ülni. Végül kiegyeztek, és néhány állomás után boldogan pillantották meg a csillogó Dunát. Zebegényig utaztak. Itt megcsodálták a gyönyörű templomot, áldást kérve a túrához. Megtöltöttek vízzel két kulacsot, és elindultak fölfelé. Egy darabig a falu utcáján mentek, de nemsokára kiértek a hegyoldalra, és újra gyönyörködhettek az alattuk folyó Dunában. A nap ragyogóan sütött, és csodás kék volt az ég. Veronika minden lepkét meg akart fogni, és már a kirándulás elején csokrot kötni a sok vadvirágból.

Márti leintette:

— Ne tépd le, úgyis elhervad estig. Itt a szabadban a legszebb, ahol nőtt. Én sajnálom az eldobott virágot, mert az is élő, kár lenne érte, hogy már útközben elpusztuljon.

A kicsi belenyugodott. Andris időnként elkiáltotta magát:

— Turistajelzés! "Elindultak fölfelé."

Nagymama rászólt:

— Ne kiabálj annyira, elijeszted a madarakat! Nem hallod, milyen szépen énekelnek? Inkább utánozd őket, hátha válaszolnak!

Andris ettől kezdve mindenféle füttyszóval kísérletezett, míg Apu le nem intette.

— Elég már, inkább jöjjön velem valaki, mert úgy tudom, itt nem messzire a part fölött egy barlangnak kell lenni.

— Én megyek! — kiáltott Andris, és elindultak Apuval jobbra lefelé.

— Mi majd addig itt megpihenünk, eszünk valamit, és elmondok egy rövid mesét — szólt Nagymama. Aztán anyukával kibontották a hátizsákokat, és asztalkendőt terítettek egy nagy lapos kőre. Kiraktak egy csomó ennivalót, meg egy doboz gyümölcsöt. Alig kezdtek el falatozni, amikor a távolból éktelen sikítást hallottak.

— Jaj, csak nem történt valami baj? — aggódott Anyuka, de nem mert elindulni, csak vártak nyugtalanul. Jó tíz perc múlva a távolban a fák között előtűnt Apuka, hátán cipelve a fiát. Anyu elébük futott.

— Mi van? — kérdezte ijedten.

— Szerencsére semmi komoly, csak néhány horzsolás. De nagyobb baj is történhetett volna. Ez a csacsi gyerek elkezdett futni lefelé, hiába kiabáltam, hogy álljon meg. Aztán fölbukott egy kőben, és akkorát bukfencezett, hogy azt hittem, kitörik a nyaka. Szinte meghűlt bennem a vér. Hála Istennek, néhány horzsolással megúszta. De remélem, okultál az esetből, kisfiam!

Nagymama — miközben kimosta Andris karján és lábán a három sebet, és szépen beragasztotta sebtapasszal — csak ennyit mondott:

— Erre mondták régen, hogy a Szűz Mária kötényébe esett!

A nagy ijedség után folytatták útjukat és elindultak fölfelé. Andris kicsit sántított, de nem hagyta el magát. Pedig az út egyre meredekebb lett.

Nagyapa panaszkodott is: — Gyerekek, ti könnyen szökdécseltek fölfelé, de én már nem birok ilyen tempót. Javaslom, hogy a legfürgébbek menjenek előre Apuval, és a kilátónál várjatok meg minket. Szegény Mama, most ő kapja tőlem a hátizsákot, mert megint letelt a félóra.

— Nem baj — szólt Nagymama — bírom én jól a túrát, add csak ide azt a hátizsákot, legfeljebb nem tudok úgy sietni. De ráérünk, nem kerget a tatár! Majd odaérünk mi is!

A kilátóból csodálatos kép tárult eléjük. Három oldalon a Duna, délkeletre távolabb a visegrádi vár, az innenső parton Nagymaros háztetői és tornya, északon a Börzsöny erdős vonulatai.

— Ezért a látványért érdemes volt feljönni! Pedig de sokan tartanak bolondnak, hogy ennyit izzadunk, míg ők kényelmesen eszegetve ülnek a TV előtt.

Ezt Anyu mondta, de Andris hozzátette: — És akkora pocakot növesztenek, mint egy török basa!

Ezen jót nevettek, de Nagyapa aggódva szólt: — Nekem nem tetszik az a felhő ottan. Mintha távoli mennydörgést is hallanék. Szerintem ne induljunk el még lefelé, mert ha zivatar tör ki, itt megvéd a kilátó! Üljünk le az erdei padokra és együnk valamit, aztán majd látjuk, mit hoz az idő.

Negyedóra múlva már akkorákat dörgött-villámlott, hogy Veronika remegve bújt Anyuka karjai közé. Aztán megeredt a zápor. De nem nagyon áztak meg, mert fölvették az esőkabátokat, és behúzódtak a kilátótorony alá.

Amilyen gyorsan jött a zivatar, olyan hamar el is múlt. Utána tisztább lett a levegő, és olyan volt az erdő, mintha megfürdött volna. A madarak rázendítettek, és még szebben énekeltek, mint a vihar előtt.

— Egyetlen nagy baj van - aggódott Anyu. — Nagyon csúszós lett az út, és vizes a fű. Mire leérünk Nagymarosra, olyanok leszünk, mint a malacok.

—— Nem baj — szólt Apu a falu szélén van több kút, majd lemossuk a gyalázatot! Csak azt kérem, nagyon lassan, óvatosan menjünk lefelé, nehogy úgy járjunk, mint Andris délelőtt. Legfeljebb csak a későbbi vonatot érjük el.

Végül is minden jól sikerült, és mire besötétedett, már a vonatban ültek. Szerencsére a kalauz bácsi nem vizsgálgatta nagyon a sáros cipőjüket.

Másnap reggel — miután mindenki kialudta magát — Mártika beszámolt Klárikának, a barátnőjének a kirándulásról.

Klárika csak ennyit mondott: — Én egész nap unatkoztam... Mi is szoktunk Anyuékkal kirándulni, külföldön is többször voltunk. De nem a hegyekbe megyünk, hanem legtöbbször az üzletekbe. Mindig kapok valami új játékot, de én szívesebben mennék veletek. Ugye, elvisztek engem is magatokkal a legközelebbi családi kirándulásra?

Tovább olvasom »